A neoliberális monetarizmus baseballütője

A közelmúlt meglepő furcsaságai közé tartozik, hogy a kormányzat fontolgatja adóforintok felhasználását gazdasági társaságok tőzsdei bevezetésének elősegítésére. Szóba került, hogy a tőzsdét támogatni, szubvencionálni lenne célszerű. Magyarországon vagyunk, hosszú sora van a képtelenségeknek. Időnként még az államilag kezelt szerencsejáték-üzletek is tudnak veszteségesek lenni, amikor pedig éppen nyereségtől duzzad a vitorla, eladni készülnek azokat. Nálunk az osztrák tejtermelő formás tejesüvegben haszonnal tudja eladni jó minőségű tejét, miközben a fogyasztótól néhány kilométerre élő tehenészgazda már rég levágta a tehenét. Furcsaság van bőven. A tőzsdei ügy annál inkább furcsa, mert a tőzsdét a média nap mint nap sikerágazatnak tünteti fel. BUX indexszel kelünk és BUX indexszel fekszünk. A BUX a „kirobbanó” sikerek egyik záloga. Mire véljük, hogy a kirobbanó siker ellenére mégis támogatni kell a tőzsdét?
Magyarországon az értéktőzsde negyvenéves szünet után, 1990-ben, az első demokratikus kormány hivatalba lépésével egyszerre nyitotta meg kapuit. Az első papír, amit nagy sikerrel vezettek be, az IBUSZ Rt. részvénye volt. Akkor és az azt követő egy-másfél évben Kelet-Európában mindenki Budapestre figyelt, a pesti tőzsdét mintaként vette számításba. Mára azonban a helyzet megváltozott. Akár Varsót, Prágát vagy éppen Bukarestet vesszük figyelembe, mindenütt rohamos volt a fejlődés. Nagyobb a tőzsdéken a jegyzett cégek száma, jelentősebb a forgalom. Az ötvennél kevesebb papírt forgalmazó budapesti tőzsde a térségben a törpék közé tartozik. Ráadásul a magyar tulajdonosi háttér is megszűnt, mert a közelmúltban a tőzsdét irányító részvénytársaságban a meghatározó szavazati hányad külföldi tulajdonosok kezébe került. Ha a tőzsde működése nyereséges, a működtetését végző rt. tulajdonosai osztalékot kapnak, ha veszteséges, akkor a zsebükbe kell nyúlni, hogy pótolják a veszteségeket. A tőzsdei részvénytársaság haszna pedig attól függ, hogy mekkora a forgalom, mert a műveletek lebonyolításáért jutalékot szednek. Itt van tehát a baj gyökere. Hiába ámul-bámul a magyar nép a BUX újabb rekordjait látva, és akarják vele elhitetni, hogy ez a magyar gazdaság kirobbanó sikerét jelzi. A kirobbanás közepette a tőzsdét üzemeltető rt. a saját lerobbanásától tart, mert kicsi a forgalom, és magas az üzemeltetési költség. Oda jutottunk, hogy mások mellett a tőzsde is az állami segélykötél után kapkod. De hogyan is lehetett idáig eljutni? Ehhez a magyar privatizáció története a kulcs. Ez nem nyílt piaci értékítéletnek alávetett műveleteken keresztül bonyolódott le, a nyilvánosságnak kevés köze volt hozzá, függetlenül attól, hogy 1992–93-at vagy 1996– 97-et írtunk. Mielőtt valaki félreértené, és jelen sorokat tőzsdeellenességként interpretálná, kijelentem, maximális híve vagyok, hogy a lehető legtöbb vállalkozás méresse meg magát a tőzsdén is. A tőzsdén részvények foroghatnak, a tőzsdén jegyzett vállalkozások gazdasági teljesítményei pontosan követhetők. Kicsi az esélye a szédelgésnek.
A hamis adatokat szolgáltató tőzsdei cégeket szigorúan elmarasztalják a törvények. A tőzsdei cégek átláthatók. A nyitottságért cserébe a vállalkozások részére lehetővé válik, hogy gyorsan jussanak tőkéhez, ráadásul nemcsak a szűk magyar, hanem a nemzetközi tőkepiacról is. A tőzsde ugyanis nemzetközi, a befektetők jöhetnek bárhonnét. Mielőtt a befektető megveszi a részvényeket, szigorúan körmére néz a vállalkozásnak, amely részvényt akar eladni. Komoly, jól szervezett jogrendben működő gazdaságokban a működő tőke egy jelentős hányada a tőzsdén jegyzett cégekben van, míg gyengébb helyeken a tőzsdei kapitalizáció rendkívül alacsony. Jól működő országokban a tőzsdei részvények vonzzák a kisbefektetőket is. Tehát nálunk is szükség lenne erős tőzsdére. No de ahová tülekedni kellene a vállalkozásoknak, oda csak állami támogatásokkal lehet őket berugdalni?
Miért is van ez a furcsa állapot? Már említettük, hogy a kutya a privatizáció környékén van elásva. Volt a magyar gazdaságnak számos cége, amely a világ legtermészetesebb módján kerülhetett volna a tőzsdén keresztül forgalomba. Ezt természetesen meg kellett volna előznie alapos átvilágításnak, amikor kiderült volna a nevezett cégek valódi értéke, ahelyett, hogy privatizációs testületek, a hozzá nem értés és a sejtelmes homály sajátos keverékeként mondjanak értékítéletet, és adják át azokat az új tulajdonos kezébe. Komoly állami vállalatok működtek, amelyeket részvénytársasággá alakítás után nyugodtan ki lehetett volna tenni áttekinthető tőzsdei megméretésnek. Voltak ilyen cégeink a vegyiparban, a gyógyszeriparban, az energiaiparban, a gépgyártásban, de a pénzügyi szolgáltató iparban, a biztosításban és a konszolidáció után a bankszektorban is. Ma már világosan látjuk, hogy a tőzsdei szigor, az áttekinthetőség a privatizációs hőskorszakban nem volt kifejezett cél. Ahelyett, hogy további 10-15 hajdani nagy magyar vállalat most darabonként a maga 10-15 milliárd forint névértékű részvénypakettjével azóta nyolc-tíz-tizenötszörösére duzzadva több száz milliárd forintos napi forgalmat bonyolítana le a tőzsdén, ma a forgalmat mikroszkóppal keressük, a magyar tőzsde kapitalizációja elhanyagolható. A tőzsdét üzemeltető rt. pedig nem látja biztosítottnak túlélését. Ide jutottunk, ezért kell mentőkötél.
A fenti sorokat igazolandó, említsünk meg néhány esetet, amelynek során egyes cégek valamilyen furcsa „baleset” folytán mégis a tőzsdén kötöttek ki, és kicsúsztak a privatizátorok kezéből. Egyik gyógyszergyárunkat külföldi befektetőnek adták el a privatizátorok. Ők lehet, hogy nem tudták, mit adtak el, de az, aki megvette, pontosan tisztában volt azzal, mit és mennyiért vásárolt. Jól mérte fel a terepet, és nagy boltot csinált. A frissen vásárolt cég részvényeit kivitte a tőzsdére. A nyilvános tőzsdei ár többszöröse lett annak az árnak, amiért ő vásárolt. Húsz perc alatt visszakapta a tőzsdéről a pénzt, amibe a cég neki került, és a vállalatban is megmaradt a befolyása. Ingyen jutott egy kitűnő minőségű gyógyszergyárhoz. Ilyen eset azonban ritka volt. Emlékezetes, hogy a pénzügyi szektorban a tőzsdére lépés kifejezetten ritkaságszámba ment, annak ellenére, hogy a pénzügyi vállalkozások tevékenységének átláthatóvá tétele nem túl bonyolult feladat. A több száz milliárd forintot felemésztő bankkonszolidáció után a friss állami tőkével felduzzasztott bankok szinte mindegyikét elkerülte a tőzsdei megméretés. Helyette privatizátorok döntöttek sorsukról.
Kivétel ez alól az OTP Bank, amelybe egyetlen fillér állami pénzt sem tettek, részvényei mégis kelendők, amióta a budapesti tőzsdén jegyzik őket. Rövid egy évtized alatt ez a bankvállalkozás egyrészt megőrizte hazai vezető pozícióját, de mérföldes léptekkel teljesíti misszióját a kelet-közép-európai térségben is. A hajdani bankprivatizációs bizottság egyes korifeusai az OTP feldarabolását tartották célszerűnek. (Ilyesmi a Deutsche Banknál történt a második világháború után, de ezt a szövetséges hatalmak büntetésként mérték a bankra.) Magyarországon ezen OTP-szétdarabolási történetet komolyan elő lehetett annak idején vezetni. Az is beíródik az OTP emlékkönyvébe, amikor a ’94-es tavaszi parlamenti választások után a leköszönő pénzügyminiszter és az új kormány kijelölt pénzügyminisztere együtt ujjongott a kiváló ötletnek, hogy az OTP egyetlen nagy privát befektető kezébe kerüljön. Szerencsére ebből sem lett semmi. Ma az OTP tőzsdei sikerei, hazai és nemzetközi pozíciói vitathatatlanok.
Gondolatban futtassuk végig, mi lett volna, ha a hajdani Magyar Hitelbank Rt. konszolidálása után a tőzsdére került volna, vagy az ipar ígéretes cégeit esetleg feljavították volna, és a tőzsdén keresztül kínálták volna megvételre. Emlékezzünk, 1995 végén egy tömbben értékesítették ugyancsak tőzsdén kívül a magyar energiaszektort. A költségvetésbe több száz milliárd forintnyi bevétel került. Az akkori privatizációs miniszter a pénz egy részét vállalatfeljavításra szerette volna költeni. Kérte mindezt addig, amíg fejbe nem kólintották a neoliberális monetarizmus baseballütőjével. Nos, ne csodálkozzunk ezek után, hogy a tőzsdén kevés a cég, gyenge a forgalom, és csak a BUX hirdeti nap mint nap a „kirobbanó” sikert. Mindezek mellett is talán nem tőzsdesegélyről kellene gondolkodni, hanem a transzparens gazdálkodást elősegítő szabályokról. Akkor nem segélyekkel kellene a cégeket a tőzsdére csalogatni, hanem jönnének maguktól. Amíg lejt a pálya, amíg a verseny nem nyílt, és a tőzsdei segély hallatán senki nem botránkozik meg, minden marad a régiben.

A szerző közgazdász