A tetőkön a semmire várva

A Fekete kefe olyan, mint a klasszikus magyar népmese: érkezik a film, meg nem is, köszön nekünk, meg nem is, kapunk ajándékot, meg nem is. Mindez magasan a tetőkön, szürke kémények, lepusztult utcák és üres telkek, füstös kiskocsmák, szűk lakóterek és kiégett emberek között. Egy keserédes mese a négy kéményseprőről, a nagy nihilről és a bűvös kecskéről.

Az, hogy Vranik Roland rendező első nagyjátékfilmjével nem a multiplexeket célozta meg, már az első pár percből olyan világos, mint a film főszereplőjének, a biokecskének a szőre. Az állat különleges körülmények közt él – egy panellakásban –, különleges – hasisolajjal megbolondított – növényeket kap, és a bogyója állítólag nagyon bejön. A kecskés pólók az elkövetkezendő napokban valószínűleg megháromszorozódnak a budapesti utcákon, amelyeknek elsődleges felbukkanási helye a romkertekben várható.
A kecske mindennek elindítója, mozgatórugója és kulcsa, a Fekete kefe című film antihőseinek, a négy álkéményseprőnek és kéménybélelőnek csodaállata, ami volt is, meg nem is.
A négy főszereplő (Bánki Gergő, Hernádi Csaba, Réthelyi András, Hajduk Károly) egy napja pereg le előttünk, de mintha velük minden csak történne, várnak valamire, amitől hátha jobb lesz, de a tett elmarad, a holnap törölve, sőt a következő perc is. Négyen próbálnak túlélni valamit, de még azt sem tudják, mit is kellene átvészelni. A lét elviselhetetlen gyönyörét. Most éppen egy menő terepjárós vállalkozónak szedik, illetve szednék be a kéménytisztításért az átalánydíjat, de természetesen nem sikerül, a rájuk bízott pénz is elmegy a kakasviadalon. Csapódnak ide-oda, egyik tetőről a másikra anélkül, hogy bármit is tennének. Amihez pedig mégis hozzáfognak, azután csak fekete korom marad. S ha ez még nem elég, a nyertes lottószelvényüket is megeszi a nagy szektától lopott kecske. A nap során mindegyikük csak lúzerekkel, valamitől, valakitől függőkkel találkozik: panellakókkal, a tévé előtt ülő apukával és lányával, az apját megrugdosó netfüggővel, az egyedül élő öreg bácsival, aki folyamatosan valamilyen kisállatát keresi a szexképekkel kitapétázott garzonjában, a határon beijedt dílerrel, szektásokkal, amelynek vezetőinek Audijai a garázsban sorakoznak, csupán politikusokat megfestő, álmoralizáló művésznővel. Mindenki megkapja a magáét, a rendező és a forgatókönyvíró mindenkinek bemos egyet, nekünk is, de úgy, hogy ez szinte fel sem tűnik. S lassan mi is elkezdjük állni a pofonokat.
Itt mindenkivel csak úgy megtörténnek a dolgok a semmire várva. A filmből a nihil árad: üres párbeszédek („Szerintetek a nap sugarai tényleg károsak?”), felesleges szavak, tőmondatok, lelassult mozdulatok, szinte faarcú színészi játék, minimalista zene, gyönyörű, az elmúlást, a semmit sugalló képek (operatőr: Pohárnok Gergely) egy fiktív, pusztuló városban. A remény egy aprócska pillanatra mindig felbukkan, de ahogyan hőseink a tettek mezejére lépnének, minden kizökken. „Tényleg csinálni kéne valamit” – mondják, de csak ülnek a parton, nem mozdulnak, várnak, s azon tépelődnek, vajon mennyivel folyik a Duna.
(Fekete kefe, fekete-fehér, magyar film, 80 perc. Rendezte: Vranik Roland. Forgalmazza a Budapest Film.)

---