Albán útkeresés

Az Európa puskaporos hordójának tartott Koszovóban egyre többen félnek a tavasztól. 2004 márciusában halálos áldozatokat követelő összecsapások dúltak az egyre fogyatkozó szerbek és az albánok között, amely rávilágított arra, hogy a nemzetközi erők hiába tartják totális megszállás alatt a szakadár tartományt, az etnikai konfliktusokat nem tudják a kellő mélységben kezelni. Tavaly márciusban a kormányfő, Ramus Haradinaj kényszerült lemondásra, miután UCK-s múltja miatt Hágában vádat emeltek ellene.
Az elmúlt hónapokban néhány kisebb csetepatét leszámítva elmaradtak az erőszakos megmozdulások, a feszültség mértékét azonban jól jelzi, hogy továbbra is mintegy húszezer külföldi katona őrzi Koszovó rendjét. A kulcs azonban a jelek szerint mégsem a nemzetközi erők kezében van, hiszen a legtöbb, amit tehetnek az lassan nem több annál, mint hogy védelmet nyújtsanak a lakosság alig tíz százalékát kitevő szerbek számára. Itt jön azonban a képbe Tirana, ahol a jövőt sokan ma is Nagy-Albánia létrejöttében látják. A Sali Berisha vezette Albán Demokrata Párt júliusban megszerzett, de csak a napokban bejelentett győzelme többekben tovább erősítette a „nemzetegyesítés” nagy álmát. Igaz, a kormányfői széket nyolc esztendő után ismét elfoglaló politikus nyíltan sosem beszélt ilyen tervekről, a rossz nyelvek azonban Berishát már többször is összefüggésbe hozták a Koszovóban fel-fel lángoló erőszakos cselekményekkel.
Csakhogy míg a szegény Albánia egyre növekvő lakossága nem feltétlenül tekinti rögzítettnek a mai államhatárokat, a lényegesen jobb körülmények között élő koszovóiak hallani sem akarnak az országegyesítésről. Hasonlóan gondolkodnak a macedóniai albánok is, akik mind hangosabban követelik országon belüli autonómiájukat. A helyzet tehát ingatag a Balkán ezen szegletében, s csak remélni lehet, hogy a térség többé nem tér le a Rugova által mutatott békés útról.