Egyes számú vágóhíd

A beszlani általános iskolában az egy évvel ezelőtti kép fogad. A falakon vérfoltok, az ebédlő asztalán repeszektől megszaggatott sötét ingecske. Az egyik szárny teljesen romokban. Ezt lőtték tankkal. Az osztályterem plafonjáról az egykori évnyitó elárvult díszeiként leeresztett lufik lógnak. E látvány mögött ott van a tavalyi túszdráma 331 halottja, köztük 186 gyerek, a több mint 700 sebesült és egy önmagából kifordult kisváros.

A szörnyű tragédia óta egy év telt el, a város azonban máig nem tudta kiheverni a vérfürdőbe torkollott brutális terrorakció sokkját. A beszlaniak gyászolnak és gyűlölnek. Az őrület határán egyensúlyoznak. Ez alatt az egy év alatt ráadásul a város kettészakadt. Azokra, akik bosszút akarnak, s azokra, akik már megbékélnének az elviselhetetlennel. Azokra, akik kártérítést kaptak halottaik után, s azokra, akik egyik napról a másikra élnek. A fájdalom érzéséhez járul tehát az irigység is, sokszor maga alá temetve az együttérzést. A szerencsétlenséget csak betetőzi a hatalom tehetetlensége, a történtek kivizsgálásának és a felelősségre vonásnak a kínos elhúzódása.
A Samil Baszajev által büszkén vállalt mészárszék túlélőit a 6-os számú iskolába vezényelték át. Mindenki azon igyekezett, hogy a terrorakció sokkját minél előbb kiheverjék a gyerekek. Gondolták, jót tesz, ha a többi gyerekkel beszélgetve, tanulva felejtenek. Ki gondolta volna, hogy nem sokkal később sok tekintetben a támadásból kimaradók lesznek a lelkileg terheltebbek! A szenvedőknek nyújtott pénzbeli kompenzáció, a felejtést segítő külföldi utak ugyanis felszították a városban az irigységet, derül ki például az Izvesztyija helyszíni beszámolójából. A lap – akárcsak a túszdráma napjaiban – most is bátran mutatja be az érem másik oldalát. Például azt a jelenséget, sokan mennyire nem tudták feldolgozni, hogy míg társaik Kanadába vagy Svájcba utaztak rehabilitációra, sebességváltós olasz kerékpáron száguldoznak, addig ők legfeljebb a dácsára járnak a kertet megöntözni, szüleik pedig szedhetik a dinnyét egész nyáron azért, hogy nekik is hasonló bringájuk legyen. Sokan kifogásolják azt is, hogy egy régen is a 6-osba járó diák könnyen kap hármast, míg ugyanezért a tanár az új osztálytársnak általában megértően egy jót ír be. Ők nem értik vagy nem akarják érteni, miféle pszichés traumákról beszélnek nekik. A „normális” gyerekeket irritálja az is, hogy társaikat folyamatosan keresik az újságírók, azok pedig az ostrom részleteinek elmesélésébe boldogan szövik bele friss külföldi kezelésük élményeit. Bár a megnyilvánulás abnormális, ezek után talán nem is oly meglepő, ha az egyik szülői értekezleten így fakadt ki az elkeseredett anyuka: „Kár, hogy a terrortámadás idején a gyerekeimmel nem az 1-es számú iskolában voltunk! Ha ugyanis nem halunk meg, most jól menne a sorunk!”
A szülő feltehetően a segélyek nagyságára utalt. A beszlani tragédia után ugyanis az orosz állam mintegy egymilliárd rubelt (egy dollár körülbelül 27 rubel) osztott szét, fajlagosan is többet, mint bármely korábbi terrortámadás esetében. Minden halott után egymillió, súlyos sérülés esetén 700 ezer, a középsúlyosért 500 ezer, a könnyűért 350 ezer rubel járt, plusz a különböző kiegészítések. Még az is kapott 400 ezret, aki épségben úszta meg a túszdrámát. A kompenzációk kiosztása után megbolydult a kisváros. Többen azonnal lakást vettek, vagy felújították otthonukat. Meg is lódultak hirtelen az árak. Néhány hét alatt megjelent vagy kéttucatnyi vadonatúj külföldi autó is, amely egy ilyen helyen, ahol szinte mindenki ismer mindenkit, feltűnő jelenség. Mesélik is azonnal morális fensőbbséggel az idegeneknek, hogy páran már össze is törték az új szerzeményt. Különösen a Grúziából betelepedett oszétekre, a „jöttmentekre” zúdul a nagy árat követelő, ám hirtelen jött gazdagság miatti irigység. Beszlan másik, főképp a terrorakcióban valamiképpen érintett fele ugyanakkor azzal vág vissza, hogy nem lehet sajnálni az autót attól, aki a gyerekét veszítette el. Ha így könnyebb neki, ám vegyen! Még mindig jobb, mint ha inni kezdene, vagy ha felakasztja magát! Senki sem ítélheti el ezért! – replikáznak.
Sokan azokat is megszólják, akik gyerekük elvesztése után már teherbe estek. „Nem illik! Előbb még szenvedni kell!” – sziszegnek. Azzal nem törődnek, hogy több, gyermekét elvesztő anya már túl van a negyvenen. A nők egyébként megosztottak a gyász hosszának tekintetében is. Az egyik tábor a negyvenedik nap után, míg a másik csak egy év múltán veti le a fekete ruhát. Utóbbiak minden szokást felrúgva már a férfiakat is megszólják, amiért azok nem álltak bosszút a halottakért. Lekicsinylően csak „férfiacskáknak” nevezik férjeiket, és büntetésből külön is hálnak. Mások a gyász hamar megjelent vámszedőinek, a sarlatánoknak adják a kapott kompenzációt abban bízva, hogy feltámasztják szeretteiket. Az is e zaklatott helyzettel magyarázható, hogy az elmúlt év során épült két 600 fős iskola egyikét sem engedik a szülők 1-esnek nevezni, s ragaszkodnak ahhoz, hogy maradjanak meg a mostani vegyes, sérülteket és egészségeseket együtt nevelő intézmények.
Mindezekből is jól kivehető, hogy Beszlan manapság pszichésen erősen terhelt város. Mindenki elítél mindenkit, együttérzés helyett. A lakosság két részre szakadt. Szinte megmagyarázhatatlan, bár vannak olyan vélemények, hogy mindez a kollektív stressz egyik megnyilvánulása.
Ezt az egyébként is meglehetősen szerencsétlen helyzetet tovább súlyosbítja, hogy hiába folyik egyszerre három vizsgálat is, továbbra sem oszlik a homály a történtek körül. Így aztán egyre-másra röppennek fel olyan valós vagy annak vélt részletek, mint például az, hogy a biztonsági erők lángszórókat és tankokat is bevetettek az iskola ostromakor. Baszajev pedig egyenesen azt állítja, hogy a titkosszolgálatok közreműködésével jutottak el emberei Észak-Oszétiába. Még inkább irritálja az idegileg amúgy is megviselt beszlaniakat, hogy ez idáig nem nagyon akad felelőse az egyértelműen kaotikus ostromnak. Úgy tűnik, mintha a vezető tisztviselők nem merték volna vállalni a válság kezelését. A sok hibának, a hozzá nem értésnek pedig nagy ára volt. A kelleténél nagyobb számban ott veszett túsz mellett többek között a 12 biztonsági is meghalt, akik a felfordulásban is megtettek mindent a gyerekek megmentéséért. Csupán az egyetlen életben maradt terroristát állították bíróság elé, öt rendőrt perbe fogtak hanyagságért, s bukott a köztársaság elnöke is, az igazi felelősökről azonban egyelőre nem esik szó. A kérdések közben egyre szaporodnak, s ami talán ennél is rosszabb, az észak-kaukázusi térség lakói a növekvő bizonytalanság miatt ma jobban félnek, mint egy évvel ezelőtt.