Gyurcsány Ferenc a vonalban

Én egy úgynevezett átlagpolgár vagyok, akit kissé megleptek. Az, hogy csörög a telefon, megszokott. De az már nem megszokott, ha a kagyló közli, hogy Gyurcsány úr van a vonalban. Egy dolog hallani az MSZP előre hozott választási kampányáról, és egy másik dolog szembesülni vele.
Nekem nem tetszett, hogy felhívott Gyurcsány. Akkor sem, ha emberei – ahogy szokták – ebben is Orbánra mutogattak vissza. Ő is élt ezzel, védekeztek rögvest, majd beindították a gépezetet. Valóban, csakhogy amint feldereng, Orbán Viktor a maga idejében, kampányidőszakban tette, és nem kilenc hónappal a választások előtt. Ennyi idő van még hátra körülbelül, noha a köztársasági elnök még ki sem írta a választások hivatalos időpontját.
Gyurcsány jobban tenné, ha kormányozna. Ha azzal foglalkozna, ami a dolga és kötelessége. Mert pszichésen így is eléggé meglátszik rajta, hogy egyedül a hatalom megtartásának a szándéka vezérli, valósággal megszállottá vált. Már csak ezért sem kellene a személyiségfejlődésének félresiklását idejekorán felgyorsítani, elég lesz jövő tavasszal szembesülni vele. S akkor – valahogy, nehezen – elviselni.
Ráadásul Gyurcsányt egyszerűen nem lehetett letenni. Na, nem azért, mintha a száz lépés programja annyira megfogott volna. Hanem azért, mert hiába tettem le a kagylót, az istennek sem szakadt meg a vonal. Szinte hihetetlen, de Gyurcsány nem tűnt el a vonalból: vártam fél percig, majd egy percig, és még mindig az előre felvett, rettenetes hanghordozást hallottam, sőt még azután is. Ekkor botránkozva belehallgattam, mi tarthat ilyen sokáig: már a címem és számom MSZP-nek való szíves átadása volt soron.
Ez nem telefonos kampány. Ez zaklatás. Csak remélni tudom, hogy nem ismétlődik meg az eset. Persze akár megtiszteltetésnek is vehetném, hogy személyesen a miniszterelnök sajátítja ki a telefonomat. Köszönöm a szép és meghitt perceket, miniszterelnök úr!
Szabó Attila, Budapest