Hétköznapi rasszizmus

Bánó András nevetgélt valamelyik reggel a köztévében. Derűjét nem értem igazán. Egy fiatal debreceni férfi ült Bánóval szemben karon ülő kislányával és ügyvédjével. Kálváriája adta a beszélgetés témáját. A történet lényege: a riportalany családjogi vitába keveredett ukrán állampolgár feleségével, kinél legyen a válás után a közös gyermek, hogyan történjék a láthatás, kinek milyen jogai vannak a csemete nevelésében. A beszélgetés csúcspontján a derűs műsorvezető bennfentes vigyorral az arcán nagyjából a következőket kérdezve: „Hát én azért az ön helyében nem húznék ujjat az ukránokkal…” Válaszában az apa jelezte, ő senkivel sem szeretne ujjat húzni. S ez itt a lényeg. Hogyan is kapcsolódik össze a származás a maffiával? Vajon honnét szalajtották Bánó kollégát, hogy egy nemzetet lesajnáljon? Ha ukrán, akkor maffiózó? Ha szaúdi, akkor terrorista?
Ki kellene már bújnunk ezekből a rasszista ízű uniformisokból. Ebben a világban nem csak egyformára meszelt tömegek és csordák vannak – emberekből, személyekből, olykor egyéniségekből áll össze a glóbusz. Azért, mert valaki újságíró, még nem biztos, hogy gerinctelen, s olykor a politikusok között is létezik jellemes, a táncdalénekesek között is van tehetség, a házastársak között is előfordul igazi társ. Bánjunk óvatosan a jelzőkkel, főleg ha kamera előtt ülünk megvilágítva, és kiválasztottnak érezzük magunkat… Távoli rokonom a Kárpátalján él, ukrán az útlevele, de szebben beszéli a magyart, mint mi itt, és nem tagja a maffiának. Nem hord a kabátja alatt Kalasnyikovot. De Bánó hallatán biztosan kinyílik a bicska a zsebében…