Hogyan legyél humoralista (98.)

(HRABAL VIII.)
– Dürrenmatt valahol mintha valami ilyesmit – is – írt volna: az nem is hiteles alkotó, aki időnként nem tud ellentmondani (írni, festeni, zenét szerezni) korábbi – vagy azonnali – állításainak (önmagának). – Nem biztos… biztos, hogy nem így írta… (de nekem most ez a „változata” jött – önigazolásul – kapóra.)
Melyik hát a valódi(bb) – már nem is Dürrenmatt –, Hrabal?! – ezzel a kérdésfeltevéssel fejeztem be itt a múlt héten. Magamat igaz(abb) mondásra kényszerítve… megúszva akkor ezt, áttolva erre a cikkre. Nem ígérek azonban semmit, amikor „oknyomozásomat” folytatom az Átlényegítők Hrabal – (cement) novella múlt heti kihagyott mondataival. A mi Hrabalunkat és korát – korunkat, ugyanis a mi József Attilánkkal már korábban is az ő kora megíratta: úgy szállong a semmi benne, mintha valaminek lenne a pora… Tehát Hrabal Átlényegítők novellájából szemezgetek tovább, majd a benne „állítottakat” korábbi-későbbi állításaival kellene szembesítenem. Bár remélem, nem kerül erre sor ezen a héten, sőt! (sohasem).
A cementgyár bejárata melletti padon öregek ültek… (mint lelkünkre, az és ez a kór…). Egész életükben ott dolgoztak, már nem tudnak nélküle élni. A vidékre cementpor szitált, nekivágtam (mármint Hrabal) a poros földeknek. Egy magányos körtefa alatt apró termetű férfi sarlózta a füvet. – Cefetül egészséges vidék ez. Az átlagos életkor hetven év – mondta az emberke, s fürgén sarlózta a füvecskét, melyből úgy dőlt a cementpor, mint a nedves fából rakott tűz füstje.
– Miért nem mennek innen el inkább gombázni valamerre az emberek? És egyáltalán, miért nem költöznek valahová a határszéli erdőkbe? Mindegyikük kapna ott egy kis kertes házacskát. – Vagy úgy! – mondta az emberke, és abbahagyta a sarlózást. – Nohát, egy Marecek nevű nyugdíjas például elköltözött valahová Klatovy mögé az erdőkbe… és tizennégy nap múlva a mentő hozta haza. Asztmát kapott a jó levegőtől. Két nap múltán azonban újra talpra állt. Mert, tudja, itt olyan erős a levegő, mint vádliban a láb, vagy mint a borsóleves. – A borsólevest nem szeretem – vetettem oda, s kiléptem a körtefa alól. (A továbbiakban is végig Hrabal.)
A poros mezei úton egy pár ló vágtatott, patáik cementfelhőt kavartak, melyben eltűnt mögöttük a szekér. És a kocsis boldogan énekelt abban a felhőben… Kisvártatva észrevettem, hogy bár sötét ruhában indultam el, öltönyöm szinte szürkére váltott. – Uram, nem tudja véletlenül, hogy hol lakik Jirka Burgán? – kérdeztem. Az emberke tovább sarlózta a füvet. – Én Jirka apja vagyok – kiáltotta futtában, hogy fog örülni a fiam! Már nagyon várja!
A kapuból most kifutott Jirka, egy pirospozsgás arcú fiatalember, s míg jobbjával megrázta kezemet, baljával körbemutatott a vidéken: – Öregem! Micsoda gyönyörű táj! Hát hazudtam vagy nem hazudtam? (Ez – nemcsak – itt a kérdés…!) (A választ, testvér, elfújja a szél?!) Micsoda színek! Ez az igazi landsaft! Ez az igazi plein air! – Csakugyan gyönyörű…
A konyhában tucatszám lógtak a falon a porlepte képek. Burgánová asszony mindegyikről egy nedves ronggyal letörölte a vásznat, s abban a pillanatban káprázatos és újjongó színek ragyogták be a konyhát. Burgán úr mutogatta a képeket: – A helyzet az, hogy amikor ezt a Napnyugta egy dél-csehorszái halastvon című képet festette a fiunk, akkor egy számmal kisebb cipőt húzott, amikor pedig ezt a Karlstejni motívum-ot, akkor a cipősarkán át egy félcentis szöget vert a lábába… Amikor pedig ezen a Litomysl melletti bükkös-ön dolgozott a fiunk, hát akkor egész nap nem ment kisdologra… ennél meg, kérem, amikor ezt a Legelésző lovak Pribyslav mellett című képet alkotta a kölyök, akkor derékig egy bűzös posványban állt… Amikor viszont A hegy csúcsán-t festette, akkor három napig böjtölt az alkotás előtt. Burgán úr az utolsó képre mutatott. – Ennek, kérném, a Téli hangulat címet adta a fiunk, és amikor alkotta, levetette a cipőjét, feltűrte a nadrágját, és egy óra hosszat állt a motívum előtt abban a téli, jeges patakban…
– Gyönyörű és mélyen átérzett képek – kezdtem –, de miért húz Jirka egy számmal kisebb cipőt, miért ver festés közben szöget a sarkába, miért gázol mezítláb a jeges patakba, miért?
– Tudja – magyarázta Burgán úr –, a fiunk nem végzett festőiskolát… ezért aztán a képzetlenségét erős élménnyel pótolja… ugyanis, hogy tudja, mi azért hívtuk magát… szeretnénk ugyanis megtudni, hogy érdemes lenne-e a fiunknak Prágába menni művészkedni…
– Jirka – kérdeztem –, te ezeket a tájképeket a szabadban festetted? Honnan veszed, hol látod ezeket a ragyogó színeket??! – és megtöröltem az orromat a kezem fejével, s egy nyálkás fekete vonal jelent meg rajta…