Jogállam

A hírkövetés a háromnapos szavatosságú szenzációk világában lassan feledésbe merülő klasszikus újságírói erény. Azt fedi, hogy a sajtómunkás – legyen bármilyen hajszolt az élete – nem ejti el a felvett történet szálait: ha új fejleményről értesül a témával kapcsolatban, haladéktalanul értesíti róla hűséges olvasóit. A hírkövetés persze nem lehet teljes körű: ez esetben éppolyan parttalan lenne, mint maga az élet. Néhány kiemelt ügy azonban jelentőségénél fogva megérdemli, hogy mind újabb fejezeteket rójunk hozzá.
Immár több ízben is foglalkoztunk lapunkban egy végtelennek tetsző sajtóperrel. Ez a per a minap végre lezárult – és kétség sem férhet hozzá, hogy ezúttal valóban az igazság s nem csupán a szenvtelen jogszolgáltatás győzedelmeskedett. Maga a perelt cikk, vezető publicisztika is a Magyar Nemzetből való: Molnár Pál írta 1999. május 5-én Figyelt-e a „nagy testvér”? címmel. Olyan közérdekű kérdést feszegetett, hogy vajon a magánvállalkozások határokat nem ismerő szabadsága demokráciában felülírhatja-e az eminens nemzetbiztonsági érdekeket. Magyarán: nyakló nélkül vállalkozhatnak-e a volt titkosszolgálati tisztek a nemzetközi versenyszférában? Nagy Lajos, aki a rendszerváltozás zavaros időszakában átmenetileg a titkosszolgálatokat vezette, találva érezte magát, és a bírósághoz fordult. Első fokon 2003. november 19-én – noha a per rágalmazás ügyében indult – Cserni János bíró elmarasztalta Molnár Pált becsületsértés vétségében, és jelképes összeget is megítélt a magánvádló számára. (Részletek Az újságírói becsület ára: háromezer forint című cikkünkben, Magyar Nemzet, 2004. január 31.)
Somogyi János, a helsinki bizottságnak is dolgozó védőügyvéd nem is rejtette véka alá felháborodását, hogy egy (idézem) „ávós múltú” személy tizenhárom évvel a rendszerváltozás után is megalapozatlan vádakkal hurcolhat meg egy demokrata újságírót. Nem hagyták annyiban a dolgot: fellebbeztek. A bíróság másodfokon az ítéletet megrovásra enyhítette; a legfrissebb hír pedig az, hogy a benyújtott felülvizsgálati kérelem alapján a magánvádló indítványát elutasították, azaz kimondták a hat évvel ezelőtti vezércikkíró, Molnár Pál ártatlanságát. Józan ésszel ezt eddig is mindenki tudta, hiszen sem a felperes, sem a bíró soha nem volt képes megmutatni a vitatott cikkben ama állításokat, amelyeket a közbeeső ítéletek belemagyaráztak; sőt attól is nagyvonalúan eltekintettek, hogy Nagy Lajos neve nem is szerepelt az írásban, csupán magára vette ezt az inget.
Az olvasó talán érzékeli: nem három darab ezerforintosról, tíz liter benzin áráról, hanem a demokratikus újságírásról, fellengzősebben pedig a rendszerváltás becsületéről volt szó. Megírhatja-e egy tisztességes sajtómunkás abbéli véleményét, hogy a diktatúrából átmentett céhbeli ügynökök rendeljék alá üzleti érdekeiket a parlamenti demokráciának? Az igazság malmai lassan őrölnek, de nem teljesen rossz hatásfokkal. Ám a köztes történések beszédesek. Például az a Népszava-beli nyilatkozat, amiben Nagy Lajos azt találta mondani: ha a bíróság nem leli Molnár Pál lakhelyét, ő majd öt perc alatt kinyomozza. Hogyan? Felemeli a telefont, és tárcsázza a régi számokat? Milyen számai lehetnek neki, amelyek a független bíróságnak nincsenek meg? S lehet-e feledni a félkolumnás mosolygós fotót, amit ugyancsak a Népszava közölt a teljesen elfogulatlan, az újságírót letöltendő szabadságvesztésre ítélő Cserni bíróról a tokajozós helyreigazítási per reggelén?
Látszólag a Vasárnapi Újság felelős szerkesztője nyert pert egy szegény nyugdíjas ellen. Valójában a jogállam gyűrte le a pártállamot.