Katasztrófafilm lett valósággá

Eddig csak harmadik világbeli menekülttáborokból láttunk olyan tragikus képeket, amelyeket a tévétársaságok a múlt héten New Orleansból közvetítettek. Hogyan fordulhat elő – tették fel sokan (és jogosan) a kérdést –, hogy a világ legfejlettebb gazdasági, állami és katonai hatalma egy természeti csapás nyomán (amely ráadásul nem is találta telibe a déli várost) anarchiába süllyed? Hogyan jutottak el oda, hogy a mentésre szorulók rálőnek a mentőhelikopterre, rendőrök állnak be a fosztogatók közé, vagy – jobb esetben – a tehetetlenségük tudatában maguk is elmenekülnek?
Aki figyelmesen nézte a katasztrófasújtott övezetből sugárzott képeket, annak minden bizonnyal feltűnt, hogy nemcsak a fosztogatók, hanem a mentésre váró kétségbeesett emberek zöme is fekete, vagy ahogyan errefelé illik mondani, afroamerikai származású. Öt nappal a tragédia után, az azt követő zavargások sokkoló képei okozta döbbenetből ocsúdva már az amerikai sajtó is nyíltan beszél a problémáról, és keresi a miértre a választ.
Az Amerikai Egyesült Államokban négy éve folyamatosan nő a szegénységi küszöb alatt élők száma. Jelenleg (országos átlagban) a lakosság 12,7 százaléka él a hivatalosan megállapított létminimum alatt, ám ez az arány New Orleans esetében a családokra vetítve csaknem a kétszerese (23,7%), az emberekre vonatkoztatva pedig még ennél is nagyobb (27,9%)! A statisztika szerint a város gyermekeinek negyven százaléka szegénységben élt.
A város kedvező fekvése ellenére tehát szegény térségnek számít, de lényeges az a kérdés is, hogy mekkora tömeg él arrafelé. 2004-es adatok szerint a városban 460 ezren, az elővárosokkal együtt pedig a térségben 1,3 millióan éltek, a lakosság kétharmada (67,3%) afroamerikai származású, a fehérek aránya 28,1%. Ez az arány egyáltalán nem tükrözi az amerikai átlagot, hiszen országos viszonylatban a fehérek és feketék aránya 75 kontra 12 százalék.
A hurrikánveszélyre való figyelmeztetés után a városból elmenekültek a tehetősek, akiknek volt jó autójuk, pénzük, hogy netán motelbe menjenek, és nem utolsósorban volt biztosításuk a hátrahagyott házaikra. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy elmentek a fehérek és a tehetősebb feketék, miközben maradtak azok, akiknek nem volt autójuk, pénzük, netán házuk sem, vagy jobban ragaszkodtak csekélyke vagyonukhoz. Különben hasonló a magyar katasztrófavédelem tapasztalata is: a tiszai árvíz idején, a kitelepítéseknél sokkal könnyebb volt a fiatalokat-módosabbakat otthonuk elhagyására bírni, mint a szegényeket-időseket, akik sokkal kevésbé hittek az újrakezdésben, és foggal-körömmel ragaszkodtak értékeikhez. A New Orleans-i maradók ugyanakkor – épp a rossz anyagi helyzetük okán – sokkal rosszabb egészségi állapotban voltak a hurrikán megérkeztekor, mint elmenekült társaik, így a romok között lényegen kisebbek voltak a túlélési esélyeik is. Ennyit a statisztikáról – ami ezután következik, az már jóval több annál, mint amit valaha is el tudtunk képzelni.
Az anarchiába fulladó mentés ugyanis a jóléti társadalom csődjére világít rá kegyetlen pontossággal. Az amerikai szegények zöme ugyanis relatíve szegény; a bangladesi, de még a kárpátaljai vagy borsodi nélkülözőkhöz képest is valóságos Krőzus. Amerikában mindenkinek joga van a meleg ruhához és ételhez, így aztán az állampolgároknak rengeteg jogcímen járó segély közül (és most nem beszélek az illegális bevándorlókról) csak a nagyon élhetetlenek nem tudják kibogarászni maguknak a mindennapi betevőt, az elfogadható ruhát és a napi szórakozáshoz (itt nem feltétlenül a drogra vagy az alkoholra gondolok, lehet ez mozi, tévé vagy egyéb is) szükséges dollárokat.
Ezek az emberek most hirtelen belecsöppentek egy katasztrófafilmbe. Az álomvilágukban létező Hollywood egyszerre valóság lett, és nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Pontosabban tudtak: a filmvásznon látott reakciókat, kezelési módokat kezdték alkalmazni. Az eddig csak a filmesek fantáziájában létező apokalipszis most megvalósult, hirtelen megannyi szárnyas fejvadász ragadott fegyvert, hogy a kegyetlen körülményekhez az általa helyesnek vélt módon alkalmazkodjon. Azonnal életbe lépett az erő törvénye: akinél a fegyver, annak mindent szabad, nyugodtan lehet lőni a mentőhelikopterre is.
E sorok írójának az idén megadatott, hogy minden nagyobb természeti katasztrófánál személyesen, testközelből figyelhesse meg az érintett lakosság reakcióit. Az első a dél-ázsiai szökőár volt. Srí Lankán három vallás lakói élnek egymás mellett. A hatalmas hullámok által letarolt lakások túlélői háromféle módon reagáltak a katasztrófára. A keresztények már a tragédia másnapján visszamentek a romok közé, és megpróbálták menteni a menthetőt: megmaradt háztartási eszközöket, építőanyagokat szedtek össze az újrakezdéshez. A buddhisták napokkal a tragédia után is csak ültek a romok között, és bámultak a semmibe. Úgy gondolák, ez az ő sorsuk, a karmát pedig nem lehet megváltoztatni, legjobb a csöndes beletörődés. A Srí Lanka-i muzulmánok beköltöztek a mecset udvarára, és a vallási vezetőjüktől várták, hogy utat mutasson számukra, közvetítse nekik Allah akaratát. Az amerikai hurrikán előtti napokban árvíz öntötte el a Székelyföld egy részét. Tizenhatan haltak meg, tizenkét település házai kerültek víz alá. A székelyek a tragédia okozta döbbenetből hamar ocsúdva azonnal nekifogtak a takarításnak, a károk enyhítésének. Nyikómalomfalván legelőször az út menti keresztet tisztították meg a sártól, aztán láttak neki a házak kitakarításának. A régió lakói gőzerővel fogtak öszsze, önkéntesek százai mentek lapátolni vadidegenekhez, mások tucatjával főzték az ételadagokat, és hamar elindult a segélyek áradata is. Az áldozatok reakciója a térségbe látogató államelnököt is meglepte: Traian Basescu a tévékamerák előtt is elismerte, hogy az ország más vidékeivel ellentétben itt nem várták a hadsereg vagy a kormány segítségét, hanem azonnal nekifogtak saját erőből megoldani a problémákat. Voltak, akik nem akarták elfogadni a segélyt, mondván, ők soha semmit nem kaptak ingyen.
Az utóbbi napokban a hírtelevíziók panaszkodó, segélyért könyörgő fekete bőrű emberek százait mutatták. Nincs jogom őket elítélni: nekem nem vitte el a házam az ár, nem sérültek meg a szeretteim. Azt azonban mondhatom, hogy még a legnagyobb katasztrófahelyzetben sem lehet megoldás, hogy fegyvert ragadok és lelövöm a szomszédot egy liter vízért. Nem tudom, minek kell történnie ahhoz, hogy rálőjek a mentőhelikopterre, de nem hinném, hogy ilyesmire sor kerülne valaha is mondjuk a Székelyföldön.
Az is igaz, persze, hogy csőcselék, felelőtlen ember mindenütt akad. Srí Lankán is hallottunk arról, hogy életerős férfiak gyereklányokat erőszakoltak meg a menekülttáborokban, s a Székelyföldön is volt arra példa, hogy a segélycsomagot szállító kamion lepakolására nehezen lehetett előcsalogatni pár embert a falu korcsmájából. De ami Amerikában történt, az nem szórványos eset, nem szabályt erősítő kivétel, hanem maga a túlélés törvénye.
Ha a világ legnagyobb, legerősebb és legmodernebb országában katasztrófahelyzetben ilyen állapotok fordulhatnak elő, akkor könnyen megeshet, hogy másutt is ez a jövő, hiszen Amerika a minta. Ha ez így van, akkor jaj nekünk!
Egyelőre még nekik jaj…