A floridai Tampa belvárosában szinte intézménynek számít a Wagner, Vaughan & McLaughlin. Egészen a közelmúltig a rangos ügyvédi iroda által elfoglalt háromemeletes irodaház tetején mozdonykürt volt elhelyezve, és a munkatársak minden megnyert perről győzedelmes vonatfüttyel értesítették a city közönségét.
Igaz, a mozdonykürtöt egy felújítás során már leszerelték az épület tetejéről, azonban az iroda a mai napig őriz bizonyos plebejusi kötődéseket, ha nem is abban az értelemben, hogy az ott dolgozó jogászok a legalacsonyabb fizetést húznák a szakmában.
A cég megalapításától, 1967-től fogva kártérítési perekkel foglalkozik, és büszkén hirdeti magáról, hogy szakértelmével és erőforrásaival azok segítségére siet, akiknek máskülönben nem lenne esélyük a bíróságokon a „mély zsebű” biztosítótársaságokkal szemben.
Ez a tevékenység persze nem teljesen önzetlen. Bár az üzemi balesetek, autószerencsétlenségek, kutyaharapások és egyéb kisebb-nagyobb katasztrófák sérültjeitől rendszerint nem kérnek előre semmiféle fizetséget, az esetlegesen megítélt kártérítések összegéből jócskán számíthat jutalékra cég. Ez pedig busás haszonnal kecsegtet, tekintve az amerikai bírósági gyakorlatot, miszerint egy-egy ilyen ügyben dollármilliós összegeket is megállapíthatnak.
Hogy kifizetődő legyen efféle ügyekkel foglalkozni, ahhoz persze elengedhetetlen az a jó szimat, amelyet az erre specializálódott ügyvédek sok évtizedes tapasztalattal szereznek meg, amivel aztán többnyire jól mérik fel, van-e remény arra, hogy sokéves munkájuk után győztesként és gazdagabban kerülnek ki a küzdelemből.
– Amikor valaki ilyen megbízással érkezik hozzám – mondja kérdésemre Bill Wagner, az iroda vezetője és egyik alapítója, aki negyvenöt éve vállal ilyen alapon megbízásokat –, persze nem tudom előre megmondani, hogy melyik fél fog veszíteni, de csak megfelelő mérlegelés után vállalom el az ügyet. Igaz, néha még én is rosszul mérlegelek.
Bill Wagnerrel pár héttel ezelőtt egy tampai toronyház tetején, egy elegáns üzleti klubban költöttem el az ebédet, hogy a Kerouac-hagyatékért folyó per részleteiről faggathassam. A hajléktalan ifj. Paul Blake-et képviseli az ügyben, Jack Kerouac unokaöccsét, aki Jan Kerouac halála után szállt be a perbe, és követeli a Sampas családtól azt, ami, úgy látja, vére szerint őt illetné.
Bill Wagnernek a peren kívül nem sok köze van a Kerouac-hagyatékhoz. Amikor az ügyet megkapta, az interneten kellett megnéznie, ki az a Jack Kerouac. Az Úton-t saját bevallása szerint sosem olvasta.
– Tudom, hogy egy időben nagy durranásnak számított ez a beatgeneráció. De hát abban az időben én keményen dolgoztam, gyereket neveltem, soha nem érintett meg ez az egész – mondja, majd atyai tanácsként hozzáteszi: ha jó könyvet akarok olvasni, vegyem meg a Freakonomicsot! (A könyv jelenleg a New York Times könyves toplistáján tanyázik, Steven D. Levitt és Stephen J. Dubner közgazdászok munkája, akik Amerika gazdasági gondjairól írnak rendhagyó módon.) Wagner elismerően szól a szerzőpáros elméletéről, miszerint az abortuszok engedélyezése gazdaságilag előnyös Amerika számára, hiszen az így születettek – szól az érvelés – nagy része amúgy is csak a börtönök populációját gazdagítaná.
1969 kora őszén egy részeg férfi állt Fred Bryson St. Petersburg-i ügyvéd ajtajában. Ruhája rendezetlen, egy barna papírzacskót szorongatott a hóna alatt, mintha abban lett volna minden tulajdona.
„Jack Kerouacnak hívnak – mondta, és akár egy személyi igazolványt, a zacskóból az Úton egy megtépázott, kemény fedeles példányát húzta elő, amelyen saját fényképe volt látható. – Végrendelkezni akarok.”
Kétségtelen, a kép hasonlított, de az ügyvéd először nem hitte, hogy az akkor már ismert író áll előtte, így megtépázva, alkoholpárában és ennyire elesetten.
Jack Kerouac mindent édesanyjára hagyott, ha az meghalna, mielőtt ő meghal, akkor ifj. Paul Blake-re. Hagyatékát akkor, a Saint Petersburg-i házával együtt, 30 000 dollárra értékelték. Ma az örökség értékét legalább tízmillió, de inkább húszmillió dollárra teszik.
A Tampától harminc kilométernyire fekvő floridai Saint Petersburgot szokás „napfényvárosként” is emlegetni, mivel azzal dicsekedhet, hogy az év 365 napjából 360-on szikrázó napsütésben fürödhetnek az itt lakók. No meg a Mexikói-öböl simogató vizében, hiszen a közelben nem egy kitűnő „beach” található, ideértve a csaknem háborítatlan Fort De Soto parkot, amely természetvédelmi terület, és az idén is az Egyesült Államok legjobb tengerpartjának címét birtokolja.
A ma negyedmilliós, tehetős város a prosperitás, a nyugalom, no és az unalom szigete Floridában.
„Kitűnő hely arra, hogy ide jöjjünk meghalni” – mondogatta Saint Petersburgről Jack Kerouac, aki életének utolsó éveit itt töltötte: beteg édesanyja itt kívánt letelepedni, Kerouac felesége pedig azért erőltette a dolgot, mert örült, hogy végre megszabadulhat Jack lowelli és New York-i ivócimboráitól.
Kerouacnak nemigen fűlött a foga a dologhoz, ideköltözésükkor elbujdokolt, egy reggel, miután egész éjjel ivott, az árokparton találtak rá Tampa mellett. Ezeket a kimaradásokat aztán gyakorta megismételte.
Pedig „St. Pete” első pillantásra egyáltalán nem borzasztó hely: vonzóvá teszi az egész évben meleg, mediterrán klíma, a nem hivalkodó, de mindenhol érezhető jólét, a rend, a tisztaság. Azt sem mondhatnánk, hogy az igényesebbek nem találnának maguknak megfelelő elfoglaltságot: itt pompázik például a világ leggazdagabb Salvador Dalí-gyűjteménye, és itt van Amerika legjobb médiaintézete, a Poynter Institute is tulajdonosával, Amerika egyik legjobb és legkülönösebb független napilapjával, a St. Petersburg Timesszal egyetemben. A fedett sportcsarnokot a sokkal nagyobb lélekszámú Tampa is megirigyelhetné. Az is jellemző, hogy miután Washington megépítette a holokausztmúzeumot, Saint Petersburg is – nem akarván lemaradni a nagyok mögött – létesített egyet, amelynek épülete, valljuk meg, kicsit bizarrnak hat a hotelekkel és a pálmafákkal szegélyezett utcán.
Tény viszont, hogy a város már nagyon korán az amerikai nyugdíjasok kedvelt pihenőhelyévé vált: szemben a Floridai-félsziget másik oldalán lévő Miamival, csendes derűre számíthatnak az itt letelepedők.
„Ez az ifjú házasok és az élőhalottak városa” – gúnyolódott Kerouac, mikor édesanyjával és feleségével 1964-ben a városba költözött. A sors iróniája, hogy öt évvel később magát Kerouacot is St. Petersburgben érte a halál, bár akadnak, akik azt mondják, Jack még ma is a városban bolyong.
Ezeket az éveket meglehetős magányban töltötte, és már csak árnyéka volt régi önmagának. Richard Hill, aki egy társával, a Miami Herald újságírójával az utolsó interjút vette fel Kerouackal 1969-ben, arról írt a New York Times könyvmellékletében 1988-ban, hogy ez idő tájt az író már senkivel nem találkozott, csak akkor már lebénult édesanyjával és feleségével, Stellával kommunikált, akik együtt éltek vele.
„Kerouac olyan eltökéltséggel utazgatott, hogy egyszerűen nem volt rendjén való itt találni őt. A bejárati ajtót szinte eltakarták a pálmalevelek. A függönyön keresztül láttuk, benn a tévé világít. Az egyik sarokban a székből felkelt egy árnyék, és szembefordult velünk, míg egy másik az ajtóhoz jött. Felesége, Stella jött elénk, aki ekkorra már némileg bizonytalan volt abban, mi is a dolga. »Jack – mondta az árnyéknak –, az újságtól van itt az a férfi meg a barátja, veled akarnak beszélni.« […]
Ki sem mozdult otthonról, és világossá lett, miért. […] Leült a karosszékbe, belekortyolt a dekás üvegébe, amit Stella mindig utánatöltött whiskeyvel, akárcsak ha receptre írt orvosságról lenne szó. A whiskeyt sörrel öblítette le. 47 éves volt, de hatvannak nézett ki.”
Kerouac Hilléknek is előadta azt a panaszáradatot, amit egykori barátai, akiket ekkoriban a legváratlanabb időben hívott fel és zaklatott levelekben, már jól ismertek. Hogy a kommunisták elhappolták a beatmozgalmat, és arra használják, hogy megrontsák a fiatalságot. Hogy Allen Ginsberg az eszközükké lett. Hogy a zsidók irányítják az irodalmi életet, és azon vannak, hogy tönkretegyék, mert megírta az igazságot. („Én nem regényeket írok – vágta Hill arcába. – Az igazságot írom meg.”) Meg hogy a görögök, és ekkor oldalpillantást vetett Stellára, mindig olyan ajándékokkal traktálják, amit senki sem akart tőlük.
Szokás persze úgy leírni ezt a késői Kerouacot, hogy már nem tudta, mit beszél. Annyi azonban bizonyos, hogy amikor úgy vélték korábban, tudták, akkor sem értették igazán.
Azt ugyanis talán nem lehet csupán az alkoholnak és magányának betudni, hogy mélységesen irritálta a hippimozgalom, és küzdött az ellen, hogy ennek atyját lássák benne. Bosszantotta a „popbuddhizmus”, a szerinte Amerika-ellenes békemozgalom, és nem tudta megérteni, hogy a peacnikek Vietnam mellett miért nem vesznek tudomást a Sztálinnál is brutálisabb Mao Ce-tung tömeggyilkosságairól is. Ginsbergéktől elhidegült, világossá vált előtte, hogy számára a beat, a csavargás sosem a New York-i bohémiát jelentette, ő Mark Twain, Walt Whitman és Thomas Wolfe örököseként mindig is a kék galléros, robusztus és életerős Amerikát kereste az utak vándoraiban, a tehervonatokra felkapaszkodott hobók történeteiben, a kocsmák borgőzös félhomályában. Hallotta Amerika dalát, és az irodalmi szalonok nem értették ezt a dalt: rousseau-i vademberként kezelték, akit nemcsak New Yorkban méregettek furcsán, hanem a québeciek is, amikor 1967-ben Fernand Seguin talkshow-jában anyanyelvén adott interjút a kanadai közszolgálati televízióban.
Amikor aztán egy olasz műfordító engedélyt kért tőle, hogy beatantológiájában az ő írásai is helyet kaphassanak, elutasította a kérést. Levelében kifejtette: „Most, hogy mindnyájan középkorúakká leszünk, látom, hogy csak frusztrált, hisztérikus provokatőrökről és feltűnési viszketegsében szenvedőkről van szó, akik csak azzal a viszolygással vannak elfoglalva, amit Amerika és az egyszerű emberek élete iránt éreznek. Ők soha nem írtak az egyszerű emberekről szeretettel, ahogy az magának is feltűnhetett.”
Utánam az özönvíz címmel 1969-ben cikket írt, amelyet előbb a Miami Herald, majd a Chicago Tribune szombati magazinja is megjelentetett. Ebben, bírálva az általa „új baloldalnak” hívott politikai mozgalmat, arra figyelmeztet, hogy a politika kirabolta a „virággyerekeket”, és szolgálatába állította őket. A hagymázas szavak mögött felsejlik valami, amit Kerouac megérzett a valóságshow-k analfabetizmusából, hogy mi következik azután, hogy ez a divat és a lidérces szavakkal ecsetelt politikai törekvés sikerrel jár. Megérzett valamit abból a korból, amelyben hihetetlen munkabírása, precizitása, félelmetes memóriája és módszeres felkészüléssel szerzett műveltsége nem, csupán a szintén hozzá tartozó vad éjszakák, az alkohol és a kábítószer lesz vele kapcsolatban beszédtéma:
„Mert mi van, ha Kropotkin és Bakunyin, e vadiúj kor elidegenedett gyerkőcei nem hisznek a nyugati típusú kapitalizmusban, a magántulajdonban, és teszem azt még az egyén és a családok egyszerű magánéletében sem, vagy Jézusban vagy a tisztesség bármi más érvrendszerében; vagy az oktatásban természetesen, azaz a régi klasszikus tudomány bigotriájában, amely az embert mégiscsak képessé teszi arra, hogy megismerje a másikat, és arra is, hogy lássa, mit művelt a többi ambiciózus vandál és hazug azelőtt; vagy ha semmiféle kormányzásban nem hisznek, csak abban, amit ők ragadhatnak magukhoz? És mi van akkor, ha nem hisznek az írott szóban, ami az egyetlen módja annak, hogy rögzítsük, valójában mi történt? De tényleg, mi van akkor, ha gondoskodni szeretnének arról, hogy Timothy Leary vezérletével senki se tudjon már megcímezni Amerikában egy egyszerű borítékot, vagy egy háztartás költségvetését vezetni, egy csekket kitölteni, arról nem is beszélve, hogy mindez olvasható is legyen?”
De ezt a cikket is félreértették, sokan egy elborult elme gondolatfoszlányait látták benne, vagy még rosszabbat: a cikk megjelenése után néhány neonáci kereste fel Kerouacot otthonában, hogy biztosítsák támogatásukról.
„Megmondtam nekik, pacifista vagyok – mesélte az esetet Hillnek Kerouac –, és hogy fegyvert tartok a másik szobában. Azt is megmondtam nekik, hogy segítettem megvédeni ezt az országot az olyan emberektől, mint ők. Nem sokáig maradtak…”
1969. október 22-én a Washington Post is lehozza az Utánam az özönvízt, a cikk elé írva a lap röviden megjegyzi: „Ez az utolsó írása Jack Kerouacnak, aki tegnap halt meg.”
Az író előző nap hunyt el a St. Petersburg-i Szent Antal Kórházban, néhány utcányira otthonától. A halál oka májzsugor, az alkoholisták klasszikus betegsége volt. Jack Kerouac bankszámláján 91 dollárt találtak.
Mivel édesanyja túlélte az írót, a végrendelet értelmében a még életben lévő, ám súlyosan beteg, elborult elméjű és magatehetetlen Gabrielle-re szállt a Kerouac-hagyaték. (Egyharmad részét a floridai törvények szerint, noha a végrendeletben nem említtetik a neve, felesége, Stella kapta meg).
Ifj. Paul Blake, az unokaöcs, a „direkt vérvonal utolsó cseppje” tehát legfeljebb Gabrielle halála után juthatott volna valamihez. De a most 56 éves ifj. Paul Blake-re örökség helyett nehéz sors várt. 16 évesen elvesztette édesanyját: belehalt abba, hogy férje elhagyta egy másik asszony miatt. Apja három évvel később követte őt a sírba; a lelkiismeret-furdalás miatt, hogy ő ölte meg az asszonyt, halálra itta magát. Egy évvel később nagybátyja, Jack Kerouac is meghalt. Az egyedül maradt, húszéves Paul megjelent hát a floridai ház küszöbén, hogy nagyanyja oltalmába helyezze magát, ám – Nicosia szerint – Stella nem fogadta be az akkor már lassan férfivá cseperedő fiút.
Amikor Gabrielle meghalt – Nicosia úgy tudja – a két unokát, Jan Kerouacot és ifj. Paul Blake-et nem is értesítik erről: Gabrielle végrendeletében egyikük sem szerepel, hiszen minden Stellára szállt.
Nicosia persze úgy véli, lehetetlen, hogy a családot összetartó és istápoló Mémere ne gondolt volna az unokákra: szerinte minden előre kiterveltetett.
– Sampasék nagyon is jól tudták, hogy a nagymama kincseken ül – mondta kérdésemre.
Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy Kerouac felesége, Stella, aki nem szívelhette Jack általa züllöttnek tartott barátait, és menekült volna férje világából, a hagyatékot az óriási mennyiségű kiadatlan kézirattal, naplókkal együtt évtizedekre lezárta.
Ez sokáig nem is tűnt fel senkinek: Jack Kerouacot a hetvenes és nyolcvanas években, miközben művei világszerte n
család
Magyarország családügyi adóparadicsom lesz
