Légkondicionált segélyezés

Ha egy kelet-európainak módja van belepillantani az amerikai humanitárius szervezetek működésébe, ezáltal a megsegítettek életébe, elcsodálkozik a látottakon. E sorok írója a Katrina hurrikán által sújtott területen dolgozott néhány napig az egyik nagy amerikai egyházi szeretetszolgálat önkénteseként. Az Észak-karolinai Baptista Konvenció két mobilkonyhát is működtet a térségben, ezek összesen napi negyvenezer adag meleg ételt képesek elkészíteni és kiosztani. A kamionokon szállítható konyha felállításakor fontos szempont – hangsúlyozom, Amerikában vagyunk –, hogy legyen elegendő hely az autóval érkező segélyezetteknek. Ez a gyorséttermek kocsiáthajtójához hasonlóan működik: megérkezik az éhező a húszezer dolláros autójával, amelyben maximumon megy a klíma (odakint harminchat fok van), és az ablakot le sem tekerve mutatja a hőségben olvadozó segélymunkásnak, hogy hány adagra van szüksége. A dolog a bizalomra épül, hiába van egyedül az autóban, nyugodtan kérhet tizenkét adagot is, mert minden bizonnyal otthon még tizenegyen várják az élelmet. A segélymunkás előkészíti a higiénikus dobozokba csomagolt ételt, majd mindet berakja a kocsi hátsó ülésére. Nem egy esetben a megsegített eközben telefonál vagy maximális hangerővel hallgatja a rapzenét, és eszébe sem jut segíteni, kinyitni az ajtót. Ha ivóvízre is szüksége van, akkor egy másik segítő bepakol egy karton vizet a csomagtartóba. A hurrikán áldozatának ki sem kell szállnia az autóból. A segélyhelyről való távozáskor egy másik önkéntes megállítja a forgalmat az utcán, hogy az autók balesetmentesen tudjanak távozni a parkolóból. Jó érzés volt, hogy az emberek zöme azért megköszönte a segítséget. Csúcsidőben két sorban is álltak az autók az osztóhelyen, és a csúcsnapon huszonháromezer adag ételt adtunk ki ily módon – igaz, este az osztók közül többen napszúrásra panaszkodtak.
Az amerikai hurrikán rávilágított a jóléti társadalom sebezhetőségére. A modern ember ugyanis elkényelmesedett, túlságosan is kiszolgáltatottjává vált az általa épített bonyolult rendszereknek. Bár gazdasági ereje és lehetősége volna rá, mégsem készült fel az esetleges veszélyekre, talán úgy gondolta, őt már nem érheti baj. Azokban a házakban, ahol korábban még az asztali morzsákat is külön kis porszívó gyűjtötte össze, nem volt gyertya, tartós élelem, elem vagy akkumulátor arra az esetre, ha leáll az elektromos hálózat. A jólét szó szerint visszaütött akkor, amikor napokra elment a villany: egyrészt minden háztartási gép elektromos árammal működött, így még főzni sem tudtak, másrészt a roskadásig pakolt hatalmas hűtőszekrények tartalma hamar rárohadt a családokra. Ráadásul nem működött a szemétszállítás sem, az emberek nem tudtak mit kezdeni a bűzlő élelemmel – sok helyütt még ásó sem akadt, hogy megszabaduljanak tőle. Sok emberben már a készség is hiányzik arra, hogy különleges helyzetben feltalálja magát. Kívülről, mástól várja a segítséget. A mentőcsapatokban külön gondot okozott az elhízott emberek mentése. Arra is volt példa, hogy az illető nem fért bele az átlagembernél nem sokkal nagyobbra tervezett mentőkosarakba.
Amerika példájából mi is tanulhatunk. Ha – ne adj isten – nálunk történne baj, vajon képesek lennénk-e túlélni az első pár napot, amíg a mentőcsapat megérkezik? Például hányan tudnánk néhány szál gyufa és némi vizes fa segítségével tüzet csiholni? Hány háztartásban lenne gyertya, elegendő konzerv, némi száraz eledel és vízhatlan táska, amiben magunkkal vihetnénk? Mert abban nem vagyok biztos, hogy két napon belül megérkezne a mobilkonyha, ahol majd sorba állhatnánk az autóval, hogy valaki bepakolja a hátsó ülésre a meleg ételt, míg mi a mobilunkon telefonálunk.