Országhatár-zsákutca

Egyetlen éjszaka húzták meg 1944 novemberében Szelmenc főutcáján az országhatárt, aztán párhuzamos deszkafalat építettek, s még a rokona temetésére is különleges engedéllyel mehetett át a szlovák–ukrán határon az ember. Ha átmehetett. Majd zsákutca végi fészerekből kiáltottak át egymásnak a rokonok, azokat viszont lebontatták. Később eltűnt a deszkafal, s valami megújuló ideológia miatt szögesdrót és sorompó épült helyette. Így telt el hatvan év. Már kihunyt a remény is, hogy az egymást évtizedek óta nem látott leszármazottak találkozhatnak. És lőn világosság, néhány hete eltűnt a szögesdrót, a napokban pedig földre kerültek az ukrán oldali, majd a Szlovákia felőli sorompók is. Néhány napja indultak neki a markolók, hogy talán elmondhassuk a szocialista nemzetközi szlogent: s „a két nép megbonthatatlan, örök és sérthetetlen barátsága” teljes legyen. A történelmi tragédia az, hogy itt nem két nép fiai laknak, hanem szinte színtisztán magyarok.

Földre eresztett sorompó és egy mellette díszelgő májas konzerv, valamint egy nyitott bicska árulkodik arról, hogy a szlovákiai Szelmencen, a hatvan éve lezárt szlovák– ukrán határon valami rendkívüli történik. Aztán Omaska Alexander, a markológép lengyel határnál lakó vezetője kis gázfröccsöt ad, s megindul Ukrajna felé. Köveket hord, földet terít a leendő átkelő útjára. A szelmenciek Trianon után még egy faluként kerültek a csehszlovák államhoz. Csehszlovákia széthullása után, 1938-ban újra magyar fennhatóságú lett Szelmenc. 1944-ben a Vörös Hadsereg a leendő szovjet–csehszlovák határt a településen húzta meg. „Az ősi ukrán földek, a Kárpátalja és a Szovjetunió újraegyesítése” nyomán a Szovjetunió új nyugati határának megrajzolásakor a falut az egyik utcájánál kettévágták. Egyetlen éjszaka húzták meg az államhatárt, s volt olyan porta, amelynek gazdája reggel már nem meríthetett vizet a saját kútjából, mert az már a Szovjetunióban volt. A Szlovákia és Ukrajna jelenlegi határa által kettészelt település esete a második világháború végórái óta egyedülálló Európában.
A második világháborút követően két hosszú, párhuzamos fakerítést vontak a határra a szögesdrót mellé. A május elsejék különleges napnak számítottak, amikor hozhatták a létráikat az ukrán és a szlovák oldaliak is, nekitámaszthatták a határkerítésnek a lajtorjákat, s a géppisztolyos határőrök felügyelete mellett felmászhattak azokra és integethettek egymásnak. A határban egyébként tilos volt sétálni, szólni, jelzéseket adni. Börtön és olyan mértékű pénzbüntetés járt érte, hogy belerokkant az ember. A deszkafalon kiskapu is volt a különleges esetekre. Ha valaki testvért, szülőt vagy gyermeket temetett, különleges engedélyek birtokában átmehetett. Orosz katona vigyázott géppisztollyal az ajtónál, s a gyászoló ott állt koszorúval a kezében némán, zokogva vagy jajveszékelve. Onnét hallgatta a temetést, s csak akkor intett a határátlépésre az őr, amikor már engedték le a sírba a koporsót. Később, amikor eltűntek a fakerítések, a bátrabb emberek kiültek a hídra, háttal a határnak, s úgy beszélgettek egymással. A rokonok, ha látták egymást a határzónában, nem mertek beszélni, csak csöndben megemelték a kalapjukat.
A hajdan egy települést alkotó község közösségének tagjai, közvetlen családtagok több mint fél évszázada élnek egymástól elszakítva, egymástól mégis szinte karnyújtásnyi távolságra: a kisszelmenciek Ukrajnában, a nagyszelmenciek Szlovákiában. A kommunizmus évtizedeiben tabunak számító – mondhatni eltitkolt – falu esete, lakóinak megalázó sorsa semmilyen nyilvánosságot nem kaphatott.
Szlovákia uniós csatlakozása lökést adott a határnyitási kezdeményezésnek, a polgármesterek, közírók és politikusok rendre lobbiztak Brüsszelben az Európai Parlamentben és Washingtonban a kongresszusban azért, hogy átkelőhely nyílhasson a két falu között. A helyiek, hogy felhívják magukra a figyelmet, még egy kettévágott székely kaput is emeltek a határon. Többéves küzdelmük után idén szeptember 10-re hirdették meg, hogy végre megnyílik egy határállomás Kisszelmenc és Nagyszelmenc között, azonban ez nem történt meg.
– Nem változott meg a politikai akarat Szelmenc összekötésére, mindössze technikai problémák adódtak. Az ukrán fél egyoldalúan jelölte meg a dátumot, s az erről szóló diplomáciai iratokat nem kézbesítette időben a szlovákoknak. A szlovákiai Nagyszelmencen szeptember végére készülnek el a munkálatokkal. Ukrán oldalon a bekötőút már elkészült, felállították a határőrök és a vámosok bódéit – tudtam meg ottjártamkor.
A szlovák kormány 2,2 millió koronát szán a tervek szerint reggel nyolc órától esti nyolcig a gyalogos- és kerékpáros-forgalmat mindkét irányban átereszteni hivatott átkelő létesítésére. A határőrök és vámosok szolgálati épületének az elkészítésére a kijevi kabinet 600 ezer hrivnyát (mintegy 120 ezer dollárt), az út korszerűsítésére pedig kétmillió hrivnyát utalt ki.
Szeptember 16-án egyre többen siettek a ledöntött sorompóhoz, hogy a markológép „határnyitását” megnézzék. Gilányi János 1924-ben született a faluban, Csehországban, Lizák Péter pedig 1940-ben, szintén a faluban, de már Magyarországon. Gilányit 1945-ben elvitték háromnapos málenkij robotra, amelyből két év lett. – Egy Dombasz nevű város széntelepén dolgoztam asztalosként. Mikor elengedtek, onnét három napig utaztam vonaton Kijevig, majd Szelmencig – elevenít fel egy szomorú epizódot az életéből.
Várják már, hogy megnézhessék, mi épült a túloldalon, az egykori szülői ház helyén.
Közben a markológép végzett a kövek terítésével. A vezetője, Omaska Alexander a lengyel határnál található Svidnikből érkezett. Munkája végeztével átérzi a történelmi pillanatot, s a fényképezőt látva kezemben, megkér, hogy örökítsem meg, ahogy a kettévágott székely kapu mellett áll. Közben egy brigád érkezik, ők építik tovább az utat és a laktanyát, s a határőrbódék elhelyezését is segítik majd.
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő!” – olvasható a lassan két éve állított nagyszelmenci fél székely kapun, amelytől 20 méterre, a kisszelmenci oldalon áll a másik fél kapu. Ez a 20 méter jelenti a szlovák–ukrán határt, amely itt hatvan éve le van zárva. A markológép most egy pillanatig áthidaló megoldást jelentett ugyan, s szerencsére már nem kell sokat várni a határnyitásig sem.
Szelmenc ikerfaluban nyolcszáz ember lakik, akiknek családjait ízekre tépte a XX. század. Némileg gyógyír lehet számukra, hogy már sohasem kell viszszatenni helyére a néhány napja levett sorompót.