Száraz ágtól virít a rózsa…

Bartók Béla 1881. március 25-én született a Torontál megyei Nagyszentmiklóson, és ötven évvel ezelőtt, 1945. szeptember 26-án halt meg New Yorkban. Ám Bartókkal kapcsolatban van még egy olyan hely és évszám, amelyik élete későbbi folyását döntően befolyásolta, bár ezt kevesen tudják. Ez a hely a Gömör megyei Gerlicepuszta, az időpont: 1904 májusa. Ekkor a 23 éves vékony, sovány fiatalember vonatra ül Budapesten. Előtte még el kell mondanunk, hogy oda, a világ végére vitet egy zongorát, hogy készüljön a pozsonyi bemutatkozó hangversenyére. Tornallyjáról, ahová megérkezett, a következő úton mehetett négy órán keresztül a lovas kocsival: Szkáros, Kisvisnyó, Újvásár, Ratkó, aztán vagy Ratkósebesen, vagy Ratkószuhán át Kopárhegy felől ért Gerlicepusztára, a Fischer család kastélyába.
Néhány nap múlva ezt írja édesanyjának: „Tornallyán alig kaphattam egy öreg embert a podgyász leszállítására, annak is kellett hogy segítsek… A környék Tornallya vidéken cseppet sem biztató; lapos, unalmas; később kezd érdekesebbé, végül széppé válni. Gerlicepuszta (= 2 ház) egy völgykatlanban fekszik. Fekvése határozottan szépnek mondható… A koszt jónak ígérkezik (a kávé nagyon jó). A szobám is szép tágas (jaj de unalmas ezekről írni!!). Barátságosan fogadtak, mindenben előzékenyek akarnak lenni. Most csak 5 leány van itthon 13-tól 30 évig. Éjjel csend van. Nappal is meglehetős. Még a sétahelyeket kell majd kitapasztalnom.”
A kibédi Dósa Lidi, aki akkor 18 éves volt, itt (valamilyen nyaralóhelyen) szolgált. Ráduly Jánosnak elmesélte idős korában, hogy egymás mellett volt a szobájuk. „Örökké hallottam, hogy Bartók zongorázik… Egyszer aztán meghallotta, hogy énekelek a gyereknek. Tetszett Bartóknak a nóta, azt mondta, hogy még énekeljek, mert ő le szeretné jegyezni. Aztán hívott engem, és kérdezte, hogy jól zongorázza-e. Hát pont úgy vót, ahogy én énekeltem.” E ratkóvölgyi faluban valaha ötvennyolc ház állt, de 1898-ban hat kivételével az egész község leégett, aztán csak kettő maradt, s mikor én ott jártam – alig tudtuk megtalálni a falu nyomát –, már egy sem. A kastélyból is csak ez a rom maradt. Kevés, de mégis becses emlék. Hisz oda kell képzelnünk Bartókot a zongorával, Dósa Lidit egy fél dallammal, amely – Kodály fogalmazott így – „megsejtette vele a székely zene különlegességét”. Ekkor figyelt fel igazán a magyar népdalra, és hamarosan meg is kezdi a rendszeres gyűjtést. Hogy milyen eredménnyel, jól ismert.
Halála évfordulóján ezzel a képpel (és élménnyel) emlékezem Bartókra, a szolgáló Dósa Lidire is, miközben hallom, dúdolom nótáját: Száraz ágtól messze virít a rózsa…