Tojásfejű lajcsikák

Jezovicsot pazar könyvvel ajándékozta meg egyik akadémikus társa, Zalavári Lajos építész.
A tizennégy évvel ezelőtt alakult Magyar Művészeti Akadémiának egyéb, elég nagy érdemei és előnyei mellett az is javára írható, hogy egymás mellé állította, rendezte, „sodorta” az egyébként szerteágazó művészeti tevékenységgel foglalkozó egyedeket. Az akkoriban alakult másik alakzat, a Magyar Tudományos Akadémia farvizén, Kosáry tudományos főúr inspirációja alapján összegyűlt tagok egytől egyig írók voltak, K. D. jó emléke szerint Illyés Gyula, Tamási Áron és társai nyomán – akik Rákosi erélyes tollhúzása révén 1947-ben kiestek a Tudományos Akadémiáról –, míg a Magyar Művészeti Akadémia eleve igyekezett minden művészeti ágból összefogni a legjobbakat. (Ó, a legjobbak mindig mi vagyunk, persze.)
Az alapítók – a helyadó fiatal Zelnik Józsefen kívül –, zeneszerző, szobrász, író, föstő: Cseres Tibor, Somogyi József, Balassa Sándor, Gerzson Pál, Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsu különböző „mesterségek” kiválóiból igyekeztek válogatni; így lett mihamar Makovecz Imre az elnök, alelnök Jezovics… akik azóta is.
Jezovics, ki eladdig ámulatteli idegenséggel tekintett az építészekre, közel került az építészekhez, s látá, eme műfajban valahogy jelentősen masszívabb, karakterisztikusabb alkotók jeleskednek, mint példának okáért az írók közül vagy filmesek, iparosi művészek közül. Közelről, test- és nagyítóközelből figyelvén az építészeket, hamar rájött, összetettebb pasik – olykor? –, mint példának okáért írótársainak egy része. Azt, hogy anyaguk által valahogy tán maradandóbb alkotásokat szülnek, régről tudta, hisz látta, megvannak az építmények még a romos Rómában is, s ehhez képest például igen csekély a kallódó latin irodalom értéke-mértéke. No, nem. De az épület, a Colosseum vagy a nem latin napszentélyes Stonehenge, az indián, az egyiptomi piramis – áll. Van. Látszik.
Félre a vizibilitás tréfájával, Jezovics pompás építészeket ismert meg közelebbről, akik bizony sokszor – majd mindig – bölcsebben kulturáltak voltak, mint írótársai (tisztelet a rengeteg kivételnek).
Nos, eme Zalavári Lajos építész úr, aki Jezovics legkedvesebb akadémikus társa lőn, is ily kiművelt emberfő, akivel purparlézni sokszor sokkal üdítőbb, mint a maguk elé meredő (tisztelet a sok kivételnek), belsejükben szenvedélyeket forgató írókkal. Zalavári pompásan művelt, szellemes és főleg érdeklődő mester, épületeinek nagyszerűsége mellett européer. Így fia is, akinek könyvét Jezovicsnak átnyújtotta.
Zalavári István orvosbiológ, könyve – Istenek hajléka – Az emberi elme – a biokémia, pszichológia, magatartás-tudomány területéről igyekszik „pedzeni” az ember keletkezésétől belső hetvenkedéséig mindent, ami nyomorú fajunkra vonatkozik. Mit mondjunk? Érdekfeszítő. Túl összetetten fogalmazó, saját belsejére reflektáló, beavató könyve az idegkémiai anyagoktól a samanista attitűdökig vizsgálja, forgatja – szépszerén – az embert.
Ott talált reá Jezovics újfent egyik vesszőparipájára – a test mozgásműveletére mint elengedhetetlen emberfejlődési cselekvésre. A „kis” Zalavári alapos emberfejlődési biofolyadékok (dopamin, szerotonin stb.) elemzése után rátér magára a mozgó emberre. Hogy az emberi élet, agyélet és bármilyen – mozgás. Kérem szépen. Előtérbe állítja azt az ókori rendszert, amelyben a hellászi gümnaszionnak, római gymnasiumnak oly nagy szerepe volt: a test művelésének.
Jezovics mindig is úgy gondolta, a gimnáziumban – még időben – tanulja meg a gyerek a saját testét. Ha ez elmarad, újkori szörnyecske lesz, tévé-, számítógép-görnyedő, tört madár. Jezovics elgondolása szerint minden gimnáziumnak, egyetemnek kötelessége vón’ megszervezni azt a fajta „testnevelést”, amely nem a matematika- és az angolóra közé bepasszírozott, izzadságszagú tornaórából áll, hanem élvezetes, akár két-három órából összevont sportból, testjátékból állana, hogy – pardon – emberek maradjunk. Aztán lehet internetezni hajnalig vagy füvezni a fákon, ahogy apja nyomán jeles liberálunk tizenhét éves, kóbor fia teszi.
A mozgás biológiai és szellemi szükséglet, agymunka, testöröm. Ma még a szülők sem veszik észre, ahogy a nem mozgó, agybarbár gyerekeik ropirágás közben lecsúsznak a meddően kábító fantazmagóriákba.
A mozgás öröm. Testmozgás, szellemmozgás. Sport, kis sport, nagy sport. Kötelezőnek kellene lennie minden egyes iskolában az élvezetes sportnak és tornának, ahol – mellesleg – jobban egymásra találnak az úgynevezett közösség tagjai, mint bármely más tárgyban. Csenevészecskéink, bizony, sportolni jó. S a tornaóráknak nem az utolsó, csökött osztályzatnak kellene lennie, hanem az elsőnek.
Emlékszem, apám hazatérve három év igencsak borzalmas ukrajnai hómezőkről, azt mondta, fiam, a hittan, de főleg a torna tartott életben. Ötven volt akkor és hazajött.
Mit idéz a mi remek, ifjú Zalavárink orvostudományi, szellemtörténeti könyvében?
„Az értelmi és erkölcsi nevelés a test nevelése nélkül alapjait veszítheti. A mai pedagógiai rendszer csak ideges, korán elfáradt embereket ad az országnak, akik aztán a maguk nyugtalanságával vagy tehetetlenségével csak bajt okoznak.” Gróf Klebelsberg Kunó, 1924. Akkor ő volt az oktatási miniszter, urambocsá!
Gondoljátok meg, proletárok! És tojásfejű lajcsikák.