Jack Shea dokumentumfilm-rendező azt mondta, hétezer mérföldet vezetett Amerikában azért, hogy elmesélhesse ezt a történetet. Jómagam is repültem érte vagy tízezer kilométert, igaz, Shea-vel sosem találkoztam: akkoriban fejezhette be a forgatást, amikor én róla mit sem tudva elkezdtem felgombolyítani ezt a kusza történetet Massachusettsben, Kaliforniában és Floridában.
Szerettem volna beszélni vele is, de már nem lesz rá alkalmam, mert mikor végre rászántam magam, hogy írjak neki, megtudtam: pár hónappal ezelőtt, nem sokkal filmje hivatalos premierje után valami ostoba baleset érte otthonában, és meghalt.
De ez a történet nem is Jack Shea-ről szól. Ez a történet Jack Kerouacról szól, aki vagy hatvan évvel ezelőtt megalkotta az amerikai „beatnemzedék” testamentumát, de akinek örökségén ma is vitáznak. Aki az ötvenes–hatvanas években Amerika és az irodalom peremvidékein csavargott, de írásai, kultusza mára a fősodor kultúra részévé váltak.
Mert úgy tetszik, az ő esőköpenyéből bújt elő egy egész generáció. Abból az esőköpenyből, amelyben Amerika országútjainak véget nem érő mérföldjeit rótta. És amely esőköpeny nemrég csillagászati összegért kelt el.
Mert az igazi árfolyamrobbanás pár évvel ezelőtt következett be, amikor az a generáció révbe ért: Woodstock nemzedékének egy része jól fizetett egyetemi állásokba katapultált, kiadóvállalatok, produkciós irodák, cégbirodalmak élére került. És felnőtt az a nemzedék is, az MTV-generáció, amelyet már ez a szórakoztatóipar alakított.
Vagy tíz éve, a dübörgő kilencvenes évek derekán a Kerouac-hagyatékból korábban nem is álmodott áron kezdtek elkelni darabok: Jim Irsay, az Indianapolis Colts futballcsapat tulajdonosa 2,4 millió dollárért vásárolta meg 2001 májusában Jack Kerouac legnagyobb regénye, az Úton kéziratát, az író esőköpenyét pedig Johnny Depp amerikai filmszínész szerezte meg potom 15 ezer dollárért.
Mindaz, ami ma kincset ér, a kéziratok, a bútorok és a régi ruhák, amelyek ma gazdag és kényelmes otthonok barátoknak mutogatandó díszei csupán, meg persze a jegyzetfüzetek, a levelek és a naplók is, mind annak az írónak a tulajdonában voltak egykoron, aki haláláig nem tudott szabadulni a pénztelenségből, az alkoholtól, és soha, soha nem lelt igazi otthonra sem. Talán ezért is lehet, hogy a ma tízmillió dollárra becsült hagyatékért, az irigyelt örökségért egy hajléktalan alkoholista pereskedik.
Én két évvel ezelőtt az író szülővárosában hallottam először, hogy vita támadt a Kerouac-hagyaték körül.
A Bostontól 40 kilométerre fekvő Lowell, a második világháború előtt virágkorát élő textilipari város minden októberben megünnepli nagy szülöttét, Jack Kerouacot. Az 1969-ben meghalt író sírján és emlékhelyén kívül nem is igen akad itt más olyan nevezetesség, amely vonzaná a turistákat, ezért aztán a település határában tábla fogadja az érkezőt: „Lowell – James McNeill Whistler és Jack Kerouac szülővárosa.” A neves festő és Kerouac sorsában mindenesetre annyi közös, hogy már igen korán elmenekültek innen, és életük nagy részét nyughatatlan vándorlással töltötték.
A több napig tartó Kerouac-fesztivál, amelyről az itt élők többsége nem nagyon vesz tudomást, filmvetítésekkel, a szerző műveit felidéző városnéző túrákkal ünnepli a mestert, a kocsmákban tartott szeánszokon pedig kékharisnyák, széplelkű bostoni könyvárusok, homályos irodalmi klubok hősei olvasnak fel Kerouac írásaiból és saját műveikből egyaránt: sok mindenki elfér e köpeny alatt, annak az írózseninek az árnyékában, akit ma már az angol nyelv egyik legnagyobb huszadik századi virtuózának tartanak.
Pedig a szabad versként lüktető mondatokat, játékos szófutamokat olyasvalaki vetette papírra, aki hatéves koráig egyáltalán nem is beszélt angolul. A jobb napokat megélt Lowell, az egykor erősebb befolyással bíró massachusettsi francia közösség az itt élő amerikai franciák, azaz „canuckok” egyik fellegvára volt. Mára ugyan erősen megfogyatkozott a francia ajkú népesség, de még az ötvenes–hatvanas években is mindennapos volt a város utcáin a francia szó.
„Il faut vivre en Anglais, c’est impossible vivre en Francais (angolul kell élni, lehetetlen franciául élni). Ez a canuck titkos gondolata Amerikában” – írta Jack Kerouac egy 1951-es naplóbejegyzésében.
A Kerouac család büszke volt anyanyelvére, francia gyökereire. Maga Jack Kerouac – akinek nevét sokszor nem tudták leírni helyesen, még a keresztlevelét kiállító helyi plébános sem – dacból kezdte kutatni eredetét, és a nagy lendületben egyenesen Trisztánig és Izoldáig vezette vissza a családfát. Az már a bretagne-i família által őrzött legendák között szerepel, hogy a mélyen katolikus „Kirouackok” kulcsfigurái voltak a „nagy” francia forradalom köztársasága elleni vendée-i lázadásnak. Bizonyítani azonban ezt nem lehet, ahogy azt sem, hogy Bonaparte Napóleon is a rokonsághoz tartozott volna. A történetéből csupán annyi bizonyos, hogy a család a XIX. század végén az éhség és a szegénység elől menekült az Újvilágba, és előbb New Hampshire-ben (franciául Nashué), majd Lowellben telepedett meg, ahol végre elfelejthette a krumplihéjlevest. Itt, Lowellben látta meg tehát a napvilágot 1922 márciusában Jean-Louis Lebris de Kerouac, azaz Jack Kerouac.
Itt, Lowellben a fesztiválon találkoztam Jim Canaryvel, az indianai egyetem könyvrestaurátor-professzorával is. Azon kevesek egyike, akik elmondhatják magukról, hogy kezükben tarthatták a XX. század talán legbizarrabb irodalmi relikviáját, az Úton kéziratát.
Canaryval egy sör mellett arról a 35 méteres tekercsről beszélgettünk, amelyet Irsay az egyetem könyvtárában helyezett el és a futballvezér Canary gondjaira bízott.
– Mintha csak kapcsolatba léptem volna Jackkel – mondja az 51 éves professzor, aki farmeringet és bőrmellényt visel, őszülő haját copfba kötve hordja; ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet még fiatalon vont bűvkörébe a regény. Arról mesél, hogy a Jack Kerouac vándorlását, nyughatatlanságát és életéhségét megörökítő gépiratfolyamot olvasva csakhamar azon vette észre magát, hogy előszedve rég nem használt írógépét, maga is a billentyűkön pötyög…
A fesztivál kedvéért vezette tehát végig az utat Indianából Canary, és autójában éjszakázott hálózsákban a hűvös, ködös új-angliai októberben – pedig valószínűleg telt volna neki hotelszobára is. A massachusettsi egyetem lowelli campusán tartott előadást a kéziratról, amely sokáig kallódott, mielőtt a New York-i egyetem könyvtárába került – egyszer tényleg ebek harmincadjára jutott, mivel a tekercs végét szétrágta az író barátjának kutyája –, innen vásárolta meg Irsay, majd szállíttatta át aztán Indianába.
Ez a tekercs Jack Kerouac korszakalkotó regényének első kézirata, amelyet a beatnemzedék írófejedelme – saját elmondása szerint – 1951 áprilisában huszonegy, kávéban és benzedrine-ben úszó nappal és éjszaka leforgása alatt, szinte egy szuszra vetett papírra egy barátja New York-i lakásán. Jobban mondva egyetlen papírrolnira, mivel az író az egyes oldalakat előre összeragasztotta, hogy gépében, a lendületet és írásának spontaneitását megőrizendő, ne kelljen lapot cserélnie.
„Ez nem írás, ez gépírás” – fanyalgott nem véletlenül a kortárs Truman Capote a könyvről írt egykori recenziójában. Az utókor másképp gondolta: az először 1957-ben megjelent kötetből csak az Egyesült Államokban több mint háromillió példány lelt gazdára azóta, Jack Kerouacot pedig az irodalom halhatatlanjai közé emelte. És a mítosz – amelyet Kerouac az ötvenes évek robusztus Amerikájából, a több ezer mérföldes utakból, költészetből, alkoholból és orgiákból, buddhizmusból és katolicizmusból, lüktető dzsesszzenéből, jégkrémből és almás pitéből gyúrt össze – nemcsak az író saját sorsát határozta meg, hanem az elkövetkező harminc év ellenkultúráját is.
*
Nem csoda hát, hogy Irsay nem csupán a restaurációra kérte fel Jim Canaryt, hanem arra is, hogy kísérje végig a papírrolni körutazását: 2004-től kezdve 2008-ig tizenhárom amerikai nagyvárosban teszik közkinccsé azt, ami egy játékos elme ma már dollármilliókat érő, nagyon is komolyan vett öröksége.
– [Irsay] kötelességének érzi, hogy megossza azt, ami oly nagy hatással volt saját generációjára – mondja Jim Canary, miközben Lowell egyik vörös téglás, múlt századi iparcsarnokában, az egykori dohánygyárban berendezett kocsmában kortyoljuk a bostoni Sam Adamset. A felettünk lévő tágas teremben, az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között lüktet a dzsessz.
David Amram zenél, zakatol, énekel, improvizál, no és szaval – szabad verset – csakúgy, mint majd fél évszázaddal ezelőtt, amikor Jack Kerouac prózáját kísérte a színpadon és egy filmben is, az 1959-ben készült Pull My Daisyben. (Ez a film a beatírók amolyan spontán ars poeticája; felbukkan Kerouac, aki az amúgy nem létező cselekményt kiötlötte, Allen Ginsberg, aki ekkor már megénekelte nemzedékének pokoljárását az Üvöltésben, aztán Kerouac beatbibliája, az Úton főhősét ihlető jóképű vadember, Neal Cassady is, akit a beat igazi géniuszának tartottak, de aki után egyetlen könyv sem maradt.)
Az akkori láng ébrentartása mára kétségtelenül jól jövedelmező vállalkozás lett. Gerald Nicosia, aki az író mindeddig legátfogóbb életrajzát alkotta meg egy majd nyolcszáz oldalas, kínosan precízen dokumentált könyvben (Memory Babe, 1983), gúnyosan jegyzi meg, hogy David Amram zenei karrierje manapság az „Amram Kerouackal játszik” CD-k kiadásán alapszik, és hogy Amram minden Kerouac-, beateseményen ott lóg „innentől Timbuktuig”.
Persze lehet, hogy Nicosiából csak az irigység beszél, mert az is igaz, hogy Amram ott lehet például a lowelli Kerouac-fesztiválon, Nicosia meg nemkívánatos személy ezeken az eseményeken.
Hogy pontosan miért alakult így, azt csak a fesztivál után tudtam meg, amikor utánanéztem annak, amit az acélgerendák és a fehérre meszelt falak között hallottam. Mert valaki a dzsessz, a lámpafény és az egyre kapatosabb, ősz hajú beatnikek között megemlítette nekem: háború folyik a Kerouac-hagyatékért.
A háborút Jan Kerouac, az író megtagadott lánya indította a nyolcvanas évek elején apja harmadik és utolsó felesége, Stella Sampas, jobban mondva Stella leszármazottai ellenében. A „Sampasok” ma is Lowellben élnek, ők gondozzák a Kerouac-hagyatékot, illetve az abból származó jogdíjak, egyéb bevételek haszonélvezői is.
Pedig Jack Kerouac végrendeletében harmadik feleségére, Stella Sampas Kerouacra sem hagyott semmit: mindent az író édesanyja örökölt.
„Csak azt akartam […], hogy olyanra szálljon a »hagyatékom«, aki közvetlenül kötődik direkt vérvonalam utolsó cseppjéhez […], és hogy ne hagyjak egy szaros fillért se feleségem hadseregnyi görög rokonára. Tervezem azt is, hogy elválok, vagy semmissé teszem a házasságunkat” – írta egy nappal halála előtt unokaöccsének, akihez erősen kötődött, és akit „Paul” vagy „kicsi Lou” néven emlegetett regényeiben.
Gabrielle Kerouac, az író édesanyja négy évvel később, 1973-ban követte fiát a másvilágra, ám előtte aláírt egy végrendeletet. Ebben mindent, a teljes írói hagyatékot Kerouac görög származású feleségére, Stella Sampasra hagyta.
Jan ebből a végrendeletből is kimaradt. Talán ezért is lendült oly erővel támadásba, amikor Nicosiával úgy találták: Gabrielle Kerouac aláírása az 1973-as végrendeleten hamis.
Jan Kerouac egész életében jussáért harcolt: előbb azért, hogy apja legyen, aztán hogy apai öröksége. 1996-ban bekövetkezett halála után ezt a harcot Gerald Nicosia folytatta, akit egyesek az igazság bajnokának, mások egyszerű bajkeverőnek tartanak.
Annyi bizonyos, hogy Nicosia szerelmes lehetett Jan Kerouacba.
Amikor erről kérdeztem, az életrajzíró nem tagadta érzelmeit. Barátságos, kétszintes kaliforniai otthonában – amelyet a Kerouac-hagyaték fölötti viszálykodás miatt majdnem elvitt egyszer feje felől a bíróság –, néhány mérföldre San Franciscótól, a varázslatosan szép, Csendes-óceán melletti Corte Madeirán egy hónappal a 2003-as fesztivál után kerestem fel.
– Gyönyörű szép volt, és én beleszerettem, ahogy minden férfi beleszeretett körülötte – mondja a biográfus, ám hozzáteszi, soha nem volt szerelmi kapcsolata a lánnyal.
Jan Kerouac 1952-ben született Jack második feleségétől, Joan Havertytől azután, hogy Kerouac már különköltözött az asszonytól. (Az író gyereknevelésről és családról vallott katolikus felfogása, ahogy anynyi idealistát – ilyen volt például Rousseau is –, őt sem akadályozta meg abban, hogy a való életben meggyőződése ellen cselekedjen. Anyjának, akihez szinte betegesen kötődött, soha nem merte bevallani, hogy lánya született.)
Először 1962-ben, tízéves korában látta gyermekét, azon a napon, amikor New Yorkba utazott, hogy egy bírósági határozat szerint Brooklynban vért adjon a még mindig folyó apasági eljárás végső bizonyítékaként. (Joan tartásdíjat követelt, és a vérvizsgálat eldöntötte: Jack az apa.) „Aranyos kislány vagy, de nem vagy az én lányom” – mondta Jannek egy olcsó bisztróban, majd az italboltba mentek, ahol Jack sherryt vásárolt magának. Jan megőrizte a dugót.
Legközelebb öt év múlva látta az apját. Akkor szökött meg az intézetből, és új fiújával, John Lashsel, még mielőtt a törvény elől futva Mexikóba indultak volna, meglátogatták az akkor egy időre ismét Lowellben, édesanyjánál lakó és egyre ismertebbé váló írót, aki szívélyesen fogadta őket. Indulás előtt, már részegen, odabökte Jannek: „Használd a nevem. Írj egy könyvet.”
Soha többé nem látták egymást, a lány a rádióból tudta meg azt is, hogy apja meghalt.
– Amikor először találkoztam Jannel, a Memory Babe-en dolgoztam – mondja Nicosia. – Pocsék állásokat vállalt, mosogatott, takarított. Tudtam, hogy Sampasék cudarul bánnak vele. Mindig is azon tűnődött, miért nem kapott semmit sem az örökségből.
Jan Kerouac könyve sokkal később, nem kis mértékben Nicosia unszolására, megszületett. Gázos baby címmel magyarul is megjelent, és hát a magyar cím sokatmondóbb az eredetinél (Baby Driver).
Nicosia nem is tagadja, túl jó fiú lett volna ehhez a nőhöz.
– Egy ponton azt mondta nekem: „Nézd, Gerry, én nem szeretem a jó fiúkat, a bajkeverőket szeretem.” No igen, én két gyereket nevelek, jó fiú vagyok, de ő mindig is a rossz fiúkba szeretett bele. Később el is magyarázta nekem: „Azt hiszem, Gerry, hogy az apámmal való kapcsolatomat játszom el újra és újra, mert olyan apám volt, aki nem vett rólam tudomást, aki rosszul bánt velem. Egész életemben olyan férfiakat hajszoltam, akik ugyanezt tették.”
Jan már tinédzse
Donald Trump
Trump elmondta, mi kell a megállapodáshoz az EU-val
