Várakozók

Majdnem minden nagy belső érzést megörökítettek már. Az arcokon és a szemekben tükröződő érzelmeket vászonra festették. Vagy a fényképezőgép lencséje rögzítette. Borongó felhők a homlokon, megnyúlt áll, tétova tekintet. Szomorúság. Vagy öröm a szemekben felvillanó villámfény, széles mosoly. De lefestették a fájdalom kínos görcseit is.
Én a várakozás százféle árnyalatát örökíteném meg, ha festő lennék. Milyen széles skálája van ennek az érzelemnek! Ül például a fiú egy ligeti kispadon, és a kanyargó utat szemléli aggodalmasan. Vár valakit. A kedvest, akivel itt beszéltek meg találkozót. Késik a lány, a fiú idegesen szorongatja a markában az ajándékba hozott virágszálat. Vár, és egyre csüggedtebb. Semmi fény a szemében, arcbőre hamuszürke. Aztán hirtelen mintha villámütés érné: feltűnik a kanyarban a siető leány.
Vagy megfigyelték már kedves olvasóim, micsoda várakozó izgalom tükröződik a kórház szülészetén ácsorgó férjen, aki pillanatokon belül apának érezheti magát? Tördeli a kezét, és le nem veszi a tekintetét a szülőszoba ajtajáról. És aztán a hirtelen változás, kiszól egy nővér: „Kislánya született!” Igaz, hogy fiúról ábrándozott, de az most nem számít, a várakozás görcse máris eltűnt az arcáról. Talán nincs is ennél nagyobb öröm az életben. Egyszeriben megváltozik az egész világ.
Nem tudom, feltűnt-e már valakinek az utazásra várakozók jellegzetes arca. Ülnek a váróteremben, figyelik az órát, s aztán: beszállás! Van, aki először indul külföldre. Szíve vágya, Párizs várja. Milyen lesz? Várja-e a pályaudvaron a jó barát, ahogy megígérte. Mi vár rá a képtárakban, a múzeumokban, milyen lesz az Eiffel-torony? Megannyi kérdés, ami összesűrűsödött benne itt a pályaudvaron. Még öt perc, s aztán feloldódik az izgalma.
Gondolt már valaki arra, hogy milyen az arca egy vádlottnak az ítélethirdetés előtt? Mellette a fegyőr, szemben vele a bíró, aki igazságot oszt. Lehet, hogy börtönre ítélik, lehet, hogy felmentik, már csak egy perc és minden kiderül. Nem bűnöző az illető, véletlenül okozott balesetet.
Megfigyelhettem egyszer egy érettségire készülő diákcsoportot. Milyen mások voltak délután, amikor egy futballmeccsen találkoztam velük.
Úgy érzem, hogy a várakozás izgalma a legbénítóbb. Bekukkantani egy függöny mögé, ami valamit rejteget előttünk. Ennek a gyanú is rokonérzése. Például a féltékenység. Hol járt a kedves tegnap délután ötkor? De sok hasonló feszültséget önámítással fel lehet oldani. Akkor igazán drámai az ilyen várakozás, ha bizonytalanságban hagyja az embert.
A múltkor kórházba kerültem, egész sor kivizsgálásra volt szükség. Zümmögtek az orvosi gépek a félhomályos rendelőben. Aztán megérkezett a lelet. Még egy perc, és közlik a beteggel a vizsgálat eredményét. Lehet, hogy a halálos ítéletét mondják ki. Rák?
Elnéztem a várakozó betegeket, hangtalanul várakoztak, olyanok voltak, mintha a vádlottak padján ülnének. Az élet könyörtelen a vádlottak padján, ahol már nincs fellebbezésnek helye.
Tűnődöm, hogyan is lehetne ezt a merevséget feloldani? Nem találok rá elfogadható választ. Az élet, a bizonytalan izgalma mindenkit megkísért, próbára tesz. Az élet maga is egy nagy várakozás, amelynek végén ott ácsorog a fekete halál.
Az egyik aluljáró lépcsőjén évekig ült egy idős ember, kalappal maga előtt, várva az alamizsnát. De az már nem érdekelte, hogy milyen összeg az adomány. Annyit várt már az életben hiába, hogy eltompult. Csak nézett maga elé.
Ezt az öreget szerettem volna megörökíteni, lefotózni rezdületlen arcát, merev tekintetét, szoborszerű szótlanságát. Lopva el is kattintottam a fényképezőgépet. Nagyítást készítettem róla, aztán sokáig tanulmányoztam. Főleg a szemét. Hová mered?
Aztán rádöbbentem.
A semmibe nézett.
Ahová az öregek, a csalódottak, a betegek keresik az utat.
De erre az útra nem érdemes várakozni. Mert értünk jön hívás nélkül is a sötétség…