Visszarontás, rávétel

Ha Orbán Viktor nem létezne, ki kellene találni. Ez nem csupán a jobboldal szempontjából igaz, de az ellenlábas balliberálisok szemszögéből is. A jobboldal a rendszerváltozás pillanatában – noha „a nemzetközi elvárásokkal” szöges ellentétben, meglepetésszerűen kormányra került – tizenöt év alatt sem tudta ledolgozni vagyoni, kommunikációs és befolyásbeli helyzeti hátrányát: változatlanul nagy erőfeszítéseket kell tennie, hogy egyáltalán a rajtkőre állhasson. Csalárd eszközök béklyózzák: folyamatosan (és messzemenően igazságtalanul) maradizzák, mucsaizzák, antiszemitázzák – főleg a kipurcant leninista diktatúra lelkes és önkéntes, genetikusan feledékeny szekértolói. (Ez korántsem alávaló „kommunistázás”, amit a foximaxi káderekből átvedlett szakértők sütnek rá az emberre: csupán történelmi ténymegállapítás.) Ha a notóriusan demokratázó-pokornizó Esterházy Péter csak feleannyira vetné tekintetét az önfeledten bibsiző Horn Gyulára vagy a penetránsan MSZP-közlöny Népszavára (amelynek előfizetésére Kovács László akkori szocialista elnök, mai EU-biztos buzdított EU-konform módon), már nem is kellene annyira keseregnünk a kettős mérce hazai reneszánsza fölött. Jómagam Esterházyt jeles írónak, vitathatatlan kismesternek, mondjuk Csáth Gézával egyenrangú alkotónak, egy nem jelentéktelen (világfordító) érában pedig egyértelműen vezető politikai publicistának tartom – ezért foglalkoztat visszatérően a mostanság tanúsított megmagyarázhatatlan, irányított farkasvaksága. Apropó: mindmáig nem számolt el az Alexa Károly asztalához átszólt poénnal (idézi cikkében és könyvében eddig meg nem cáfolt módon Bayer Zsolt), miszerint Esterházy „eladta lelkét a zsidóknak”. Ez most akkor anno sületlen vicc volt? Netán a híres-hírhedt irónia, némi antiszemita stichhel? Vagy véresen komoly? Ha egyik, másik vagy a harmadik, akkor melyik a súlyosabb erkölcsi és stílusvétség?
Orbánra (Esterházy leleményével: Orbán Vikre) kétségkívül rászorul a jobboldal. Előtte (beleértve Antall Józsefet is) nem akadt rendszerváltó politikus, aki a diktatúrából a túl bársonyos forradalom által fondorlatosan átmentett, egyenetlen állagú, továbbszolgáló „szürkeállományt” intellektuálisan és mediálisan ellensúlyozni tudta volna. Orbán a kissé későn kikristályosodó, mégis megtestesült antikommunizmus – ezért kell lépten-nyomon kommunista hírbe keverni. Orbán a tagadása mindenféle spontán privatizáló, neofita-kapitalista-machiavellista társadalmi erkölcsnek – ezért kell akár vért izzadva is korrupt hírét költeni. Orbán államférfi egy bántóan szerény politikusi mezőnyben – ezért kell amorálisan energikus Kendéket, morálisan megfáradt Fejtőket és enervált sajtócézárokat alkalmazni a permanens lejáratásához. Orbán ezzel együtt messzemenően nem hibátlan Grál-lovag: csupán a hazai mezőnyből emelkedik ki kínos egyhangúsággal. Orbán Viktor esendő lény, s esendőségének – másokkal ellentétben – mindahányszor súlyos sajtóbeli lenyomata van: eredendően hiú, mint mindenki, aki előre nem eléggé megfontolt módon politikai pályára lép; publikuma előtt esetenként elragadják saját indázó mondatfűzései; s érző emberként eléggé el nem ítélhető módon még mindig a lelkére veszi, ha ridegen profi propaganda-apparátusok vérnősző baromnak állítják be, a korai visszavonulását híresztelik vagy zsíros alapítványi forrásokból támogatva egyszerűen idegileg módszeresen ki akarják készíteni. Holott egy államférfi ne legyen kényes: tűrje a csapásokat; viselje el a méltatlan, öv alatti támadásokat is. Másoknak nem kell ennyit tűrnie – neki igen. Ez ilyen leosztás: igazságtalan, mint az élet.
Orbánnak az az alapvető baja, hogy önállóan gondolkodik. A XXI. századi munkamegosztás másmilyen. Egy posztmodern politikus – mondják a tudós kézikönyvek – ne gondolkodjon, hanem szolgaian visszhangozza a fizetett apparátus gondosan kimért, többszörösen lecsekkolt kommunikációs szólamait. Ez a siker záloga, nem a lefegyverző logika. Orbán viszont javíthatatlan értelmiségi: noha belátja a politikusi fegyelem racionális előnyeit, képtelen kibújni a bőréből: nem tudja kihagyni a spontán retorikai lehetőségeket; sőt alkalmasint idő előtt elárulja hatalomtechnikai terveit. Ő talán nem tudja: de épp ezért szerethető. A tanult választók közül ki akar Medgyessy-típusú bábokat, Gyurcsány-típusú akarnokokat vitézlő miniszterelnöknek? A szerethetőség – ami ellentétben áll a „jobb híján”, a „csak az a másik semmiképp ne legyen” sekélyes érvrendszerével – politológiailag teljességgel értelmezhetetlen kategória. Minden kétséget kizáróan benne van az időközönkénti vereség lehetősége, de nem baj: annál bravúrosabb az időközönkénti győzelem.
Ha Orbán – a csapnivaló káderpolitikának tulajdoníthatóan – a jobboldal reménye, akkor Orbán a baloldal egyetlen, nélkülözhetetlen, monumentális mumusa. A baloldalnak a káderpolitikája híresen kiforrott: ellenzékben sem engedi el övéi kezét (vesd össze: Vörös Segély), kormányon pedig az éhes klientúra kielégítésének kényszeréből származik a legtöbb korrupciógyanús helyzet. E tekintetben a szabad demokrata oldalkocsi is szorosan csatlakozik a szocialista motorhoz. A gond az, hogy az MSZP–SZDSZ-kormányzat (a törvényt immár két ciklusból vonatkoztathatjuk el) példátlanul kutyaütő. Sikerül rendre megsanyargatniuk a rájuk bízott országot, s miközben az emberek életszínvonala rendre csökken, szabadságjogaik pedig megnyirbálódnak, a „progresszív” hatalom hálát várna el tőlük. Nem kerülgetve a kását: ritka egy kontraszelektált társaság. Ezért kell nekik Orbán úgy, mint egy falat kenyér: ő a gólemmé növesztett mumus, aki államosítani fog, s talán betiltja a baloldali pártokat is (amelyek fatális módon pillanatnyilag szinte kizárólag a globális nagytőke érdekeit képviselik a kiszolgáltatott dolgozók és az elbutított nemzet érdekeivel szemben). Az nem számít, hogy alkalmasint – a nemzeti „gloire” nevében – a francia baloldal is államosít, ha a nemzetközi tőke nyomulásával szemben ezt indokoltnak tartja. Igaz, Orbán Viktor nem is a kozmopolita Párizsban született.
Az a gyanúm, hogy a permanens orbánozás a totális kormányzati sikertelenség miatt szükséges. Minden idők egyik legsikertelenebb kabinetje semmit nem tudna mondani 2006 tavaszán a választóknak, ha nem tudná tagadni a mumus szerepébe kényszerített Orbánt. Egyetlen kampányüzenete ez: igaz, hogy mi rém rosszak vagyunk, de ha meggondolatlanul leváltanátok, maga a rémkorszak jön. Nem számít, hogy Orbán a jogelőd kommunisták „nemzeti rárontásáról” beszélt – tagadjuk le az égről a napot, még ha ezzel Kun Bélát, Rákosit és a tömeggyilkos Kádárt rehabilitáljuk is. Nem számít, hogy Orbán a (jövőbeli) tisztességtelen, törvénytelen privatizációk potenciális visszacsinálását pendítette meg – terjesszük ki ezt általában véve a tulajdon alkotmányos szentségére. Semmi nem számít, ha a hatalom megtartásáról van szó, amely megakadályozza, hogy felemeljük a szőnyeg sarkát: miféle alásöpört szemét van alatta. Nem kétséges: a családi adókedvezmény elvonásából duplára emelt családi pótlék mellett van még más is a kampánytarsolyban. Fog még Gyurcsány világkiállítást vagy olimpiát is indítványozni, amelyeknek legfeljebb 2020 táján van költségvetési kihatása – természetesen civil kezdeményezésre, és feledve, hogy a koalíciós társ SZDSZ meg a kormányfőelőd Medgyessy milyen gyalázatosan viszonyult a nemzetmentő megaprojekthez. Elsősorban azonban Orbánt kell kinyírni. Ez lesz a nehezebb.