Amíg Zs. a fürdőben

Mi az ábra, bambulsz, kérdezi Zs., a kisebbik lányom, rohannom kell, folytatja, máris elkéstem, lécci, csinálj nekem valami kaját, ülök az asztalnál, rágom a kenyeremet, Esterházy-sonka van rajta, fekete magos kenyér, ma csak úgy tessék-lássék kentem meg, nem figyelve rá, hogy a szélekre is jusson a kenetből, a sonkaszeletet is csak úgy odabiggyesztettem a közepére, nem igazgattam el, hogy mindenüvé jusson zsíros és húsos rész is, és hogy rendesen befedje a kenyértésztát, ne legyenek üres foltok, hézagok, de ne lógjon túl a széleken sem, jóízűen rágok, pedig tudom, hogy nem lenne szabad ilyen felelőtlenül, állati fehérjét csakis zöldséggel szabadna, teszek rá, ha egyszer én így szeretem, mint egy barbár viking, vakmerően fittyet hányva a kockázatnak, apám-anyám is így szerette, paprikás szalonnát foszlós fehér kenyérrel, úgysem ezen múlik, hanem a szerencsén meg a géneken, az öröklött matérián, majszolom a kenyeret, azon bambulok, mit szólna apám a könyveimhez, egyet sem látott, előbb halt meg, mint hogy írni kezdtem, aztán itt hagyott anyám is, sosem tudtam azt mondani neki, még a háta mögött sem, hogy édesanyám, hamisnak éreztem volna, nyálasnak, érzelgősnek, ami nem illik hozzánk, a mi családunkhoz, a hagyományhoz, ami talán sosem is volt, csak a roncsai valaminek, egy árbocdarab meg mindenféle töredék a tenger vizén, de a hajó már rég elsüllyedt, ezek a roncsok volt a mi hagyományunk, most pedig, hogy tavaly ő is itt hagyott, most aztán mondanám, írom is, édesanyám, édesanyám, borulnék a nyakába nyálasan, ölelném-csókolnám, ma már talán beszélgetni is tudnánk, mi kellett hozzá, szinte semmi, csak a halál, ahogy ahhoz is, hogy észrevegyem, nemcsak az apám fia vagyok, hanem az övé is, hiába volt a tekintély, a család feje az apám, én azért az anyám fia vagyok, ó!, édesanyám, ez az írás is inkább tőle jön, belőle fakad, a szavaim, hogy biggyeszt, apám sosem használta, ez anyám szava volt, még inkább úgy, hogy rittyent, odarittyentettem a sonkát a kenyér közepére, meg a pöszméte is, vagy hogy caplat meg povedál, ne povedálj!, mondta, azt hiszem, utálta az egrest, savanyú, éretlen gyümölcs, míg a pöszméte, az igen!, az más, elgondolom, milyen sorrendben mutatnám a könyveimet, hogy tenném őket apám elé, melyikre lennék büszke, vagyis hogy melyikre lenne ő, lám, ma már azt sem tudom, ez vajon ugyanaz-e?, hogy mi tetszik nekem, s mi tetszene neki, és tudom, hogy hülyeség az egész, mert vagy nincs túlvilág – erről a nincsről most nincs mit elmélkedni –, vagy van, és ha van, akkor mindent tud rólam, ha még érdeklem egyáltalán, ha még érdekli bármi e világi, az meg egyenesen viccesnek tűnik, hogy apám az Isten jobbján ülve éppen az én könyveimnek örüljön vagy ne örüljön, bosszankodjék a hibáik fölött, mondjuk, hogy az a kis alattomos szóismétlés, vagy amott az az eszmefuttatás, amely felszínes, hogy ne mondjam, henye, ezt a mondatot meg miért nem fejezem már be, ha van túlvilág, akkor ő már mindent tud, és abban a végtelen tudásban az én könyveim olyan hihetetlenül semmik a világ nagy ügyeihez képest, ha ugyan vannak ilyenek, mert ki tudja, hogy onnan fentről, miért pont fentről?!, mindegy, így szoktuk meg, ki tudja, hogy odafentről nézve vajon a madárinfluenza fontos vagy inkább Róma bukása, a Katrina hurrikán vagy a tavaly decemberi népszavazás, nem tudom, az idő végtelenjében mi lehet égrengető ügy, az USA széthullása vagy egy kivert kutya szenvedése?, egy pehelykönnyű gnocchi gorgonzolával?, vagy hogy rendesen nevelem-e az unokáidat?, bár ez sem egyszerű, mert mi az, hogy rendesen nevelni?, kínozom-e őket eleget, vagy békén hagyom őket, azzal teszem a legtöbbet, ha nem a nagyszüleik és nem is a magam képére formálom őket, hanem hagyom, hogy megleljék maguk, ami nekik kell, amire termettek, boldogságra vagy boldogtalanságra, mit tudom én, hogy mire, bonyolult dolog ez, hiszen léteznek emberek, akik attól boldogtalanok, hogy boldognak kéne lenniük, és léteznek olyanok, akiknek minden okuk megvolna a boldogtalanságra, mégis boldogok, nem tudom, mindez érdekes-e odafönt, vagy egészen másféle dolgok kapnak ott nyomatékot, törődik-e apánk azzal, hogy mi lett belőlem, hogy mi lett és lesz a húgomból, akit négyévesen hagyott itt a földön, figyeli-e őt, segít-e neki, vagy csak szurkol, vagy egyáltalán nem figyel, hiszen minek figyeljen, amikor mindenütt ott van, felolvadt, kiteljesedett a mindenség egészében, feltápászkodom, kenyeret vágok, rágom a magamét a sonkával, kéne egy csöpp mustár, majonéz, pár szem olajbogyó, korty vörösbor, hmmm!, az a gnocchi Rómában, a Giannicolo lábánál, a Tevere töltése alatt húzódó árokban, ott a börtön mellett, abban a kicsi vendéglőben, ahová csakis olaszok járnak, minden betérőt ismer a felszolgáló, akinek öt számmal nagyobb a nadrágja, bőrövvel fogja a derekára, ettől aztán olyan, mint egy papírzacskó, aminek összemarkolták a száját, minden betérő vendéget öleléssel fogad, mert csakis környékbeliek járnak oda, olyan könnyű a gnocchi, hogy elolvad az ember szájában, visszamentünk még háromszor, már a második alkalommal barátként üdvözölt a zacskószerű felszolgáló, vigyorogtak rám a kagylók a vödörből, kicsik és nagyok, mert vegyesen kértem, hoztak egy mosófazékkal, kotortam, vájkáltam, szopogattam, szürcsöltem, legszívesebben elropogtattam volna a héjukat is, locsolgattuk a makarónit és a lepényhalat a ház borával, aztán elballagtunk az aszfalt és kő mély árkában a Trastevere felé, nem beszélgettünk, kerülgettük a börtön oldalsó bejárata előtt ácsorgó csajokat, a karjukon bambinóikkal várakozó fiatal nőket, akik közül a legtöbben szépen kicsípték magukat, a hajukba színes csatokat tettek, maslit kötöttek, amilyen a mamám hajában is van azon a fényképen, amit a tizenkét évvel idősebb nővérével készíttettek meglepetésül a nagyapámnak és a nagyanyámnak még Mezőberényben, amikor a mamám kislány volt, titokban felöltöztek, puccba vágtuk magunkat, szól belőlem a mamám, elszaladtak a főutcai fotográfushoz, és megcsináltatták azt a képet, amelyiken összedugják a fejüket, két szőke, gyönyörű ember, egy sugárzóan fiatal nő és ugyanő kicsiben, az édesanyám, akit az utolsó nyáron elhurcoltam magammal egy dalmát szigetre, utálta, de én mindenáron jót akartam, ahelyett hogy a nővéréhez vittem volna Erdélybe, bár azt sem szerette, nem a nővérét vagy a többieket, hanem Erdélyt nem szerette, vagyis Erdélyt igen, csak azt az Erdélyt nem, amelyet látnia kellett, a szerettei nyomorát, hogy Babus néni mindig friss magyar kenyeret kért, hogy vinnénk neki, most már tőlem kéri, piros hajút, ropogóst, sóskiflit vagy perecet, mert ott még az sincsen, csak az a nyúlós ragacs… Te csinálod a világ legszebb vajas-sonkás kenyereit, viharzik elő Zs. a fürdőszobából, elragadja a kenyeret, beleharap, teli szájjal szól vissza az ajtóból, nem tudom, mikor jövök, színházba mentem.