Amiről a Gyurcsány-ügy szól

Vadai Ágnes ráunt arra, hogy folyamatosan újabb meg újabb indokokkal védelmezze kenyéradó gazdáját, s így előre legyártott egy frappánsnak és meggyőzőnek hitt érvet, amivel hetek óta járja a televíziók stúdióit. Érvelése szerint Gyurcsány és Orbán között az a különbség, hogy míg „Gyurcsány: tanult, meggazdagodott, miniszterelnök (ergo politikus) lett”, addig „Orbán: tanult, miniszterelnök lett, meggazdagodott”. Vadai gondolatmenetéből a „köznapi embernek” azt a következtetést kellene levonnia, hogy míg Gyurcsány istenadta tehetsége, addig Orbán pusztán politikai kapcsolatai révén vagyonosodott.
Három probléma merül fel az összehasonlítás kapcsán: 1. Gyurcsány esetében nem jó a sorrend; 2. Orbán és Gyurcsány meggazdagodása nem azonos kategória; 3. nem mentő körülmény, ha valaki – így vagy úgy megszerzett – gazdasági hatalmával visszaélve „politikai vállalkozásba” fog.
A helyes sorrend
Vadai Ágnes – tán tudatlanságból vagy megtévesztő szándékkal (Vadairól mindkettő feltételezhető) – nem pontosan sorolta fel főnökének életútját, ugyanis abból „kifelejtődött” egy igen fontos és meghatározó állomás: a KISZ-es múlt.
Ténylegesen Gyurcsány élete – slágvortokban kifejezve – a következőképpen néz ki: megszületett, tanult, politikus lett (KISZ, Demisz, Új Nemzedék) – politikai kapcsolatai révén – meggazdagodott, majd – gazdasági tőkéjét politikaivá konvertálva, megvásárlások és alkotmányosan aggályos eljárás útján – miniszterelnök lett.
Ezzel szemben Orbán Viktor: megszületett, tanult, (rendszerváltó) politikus lett, s – munkája által, tisztességesen és jogszerűen – némi vagyonhoz jutott.
Remélem, a T. Olvasó is kiérzi a tudatos különbségtevés fontosságát a „meggazdagodás” és a „némi vagyonhoz jutás” között. Ugyanis ezzel eljutunk Vadai Ágnes második csúsztatásához.
Valójában ki is gazdagodott? Ezt a kérdést igen fontos feltenni, s fontos vele szembesíteni a nagy számok között különbséget tenni nem tudó átlagembert.
Az MSZP ugyanis tudatosan arra játszik, hogy Gyurcsányt és Orbánt összemossa: ha az egyik lopott, akkor a másik is; ha az egyiket felmentik, a másikat is fel kell. Mintha Gyurcsány és Orbán gazdagságukat tekintve egy súlycsoportban volnának. Holott nem!
Csak és kizárólag Gyurcsány esetében beszélhetünk meggazdagodásról, ő ugyanis valóban meggazdagodott, mégpedig: a) kirívó módon (ez tény), b) erkölcstelen és jogszerűtlen módon (ez bizonyítandó). Gyurcsány milliárdjaihoz képest hol van Orbán 120 milliója? Orbán annyi vagyonnal rendelkezik, amennyije valamennyi nyugat-európai kollégájának legalább van.
Ha ezt nem tudatosítjuk, ha a Fidesz nem tiltakozik hangosabban az ellen, hogy a vizsgálóbizottságok mind Gyurcsány, mind Orbán esetében meggazdagodást vizsgálnak, akkor valóban vagy együtt bukik a két politikus, vagy együtt mentik fel őket. Ez pedig – mindkét esetben – hatalmas erkölcsi veszteséget okozna Orbán Viktornak.
Nem elég tehát tudnunk a valóságot, hanem közvetíteni is kell azt, ugyanis „a 21. századi demokratikus politika a virtuális valóság médiavilágává változik, ahol a fellépés és a látszat előnyt élvez a valósággal szemben”. (Timothy Garton Ash)
„Meggazdagodott, majd miniszterelnök lett”
Vadai Ágnes Gyurcsány melletti érvként szokta volt szajkózni, hogy „Gyurcsány meggazdagodott, és aztán lett miniszterelnök”, mintha egy fejlődő demokráciára (és a miénk ilyen) nem jelentene hatalmas veszélyt, ha milliárdosok (függetlenül attól, hogyan gazdagodtak meg) „politikai vállalkozásba” kezdenek.
A politika színpadára lépő vállalkozó politikai tevékenységét is az egyéni haszonszerzés fogja motiválni, ugyanis „a gazdasági és politikai hatalomnak kölcsönösen szüksége van egymásra, hogy összjátékuk mindkettőt hatalmasabbá és mindenekelőtt gazdagabbá tehesse”. (Erhard Eppler: Auslaufmodell Staat?)
Erhard Eppler, a német szociáldemokrácia nagy öregje, szürke eminenciása, aki – az államellenes neoliberális-neokonzervatív tanokkal szemben – határozottan képviseli az állam szabályozó és kontrolláló funkciójának szükségességét.
Eppler egyik könyvében, az Auslaufmodell Staat? címűben önálló fejezetet szentel a szabadságra veszélyes tendenciáknak. Az egyre korlátlanabbá váló privát médiaimpériumok és az általuk közvetített, „gyártott valóság” („fabrizierte Wirklichkeit”) mellett a kialakuló gazdasági és politikai hatalmi koncentrációkat látja a legveszélyesebbnek a demokráciára és a politikai szabadságra nézve.
Eppler példaként Berlusconit említi (akiről Vadai nyugodtan mondhatná, hogy „meggazdagodott, majd miniszterelnök lett”), de példái akkor is megállják helyüket, ha az olasz kormányfő nevét a magyarra cseréljük. Az olasz baloldali ellenzék ugyanazzal vádolja Berlusconit, amivel Gyurcsányt a hazai jobboldali. Megkérdőjelezhető módon hatalmas vagyont harácsolt össze, majd ennek segítségével politikai pártot gründolt (Gyurcsány vásárolt), a politikai hatalom csúcsára jutva pedig mindent megtesz korábbi – finoman szólva is – kétes ügyeinek tisztázásáért.
„Itt elsősorban arról van szó, hogy alakította át a vállalkozó Berlusconi gazdasági hatalmát politikaivá, és aztán hogyan vetette be politikai hatalmát azért, hogy gazdasági, mindenekelőtt médiahatalmát biztosítsa.” (Erhard Eppler: i. m.)
A Szijjártó vezette Gyurcsány-bizottságnak is valami hasonlót kéne vizsgálnia.
„Vous savez, je suis capitaliste”
A Gyurcsány-ügy nem az Orbán-ügy jobboldali párdarabja; a Gyurcsány-ügy azon túl, hogy egy vadkeleti vállalkozó életébe és módszereibe enged bepillantást, az államról és a korlátozatlan gazdasági hatalom veszélyeiről szól.
A fő kérdés az, hogy a magyar demokrácia kibírja, kibírhatja-e, hogy a vadkapitalizmus túlhajtásai (külföldi kézben lévő médiabirodalmak tudatmódosítása, „politika közeli” vállalkozók nyomásgyakorlása, privatizált közhatalom stb.) egyre inkább a politikai szabadságot, a – republikánus értelemben vett – közéletet teszik tönkre.
A rendszerváltozásunk egyébként is elmulasztotta a jogállam tartalmi-metajurisztikus megalapozását, az így létrejött formális jogállam pedig egyre védtelenebb a globális pénztőkével és a helyi, immár politikai hatalmat követelő (vagy tán birtokló?) vadkapitalista burzsoáziával szemben.
Ez a megállapítás nem a kapitalizmus bírálata; a magyar kereszténydemokrata konzervativizmus nem antikapitalista, sőt: a hazai úgynevezett jobboldal legfőbb problémája az itthoni kapitalizmussal, hogy nem a klasszikus elvek szerint működik, hanem valahogy úgy, ahogy Mobutu Sese Seko gondolta, amikor egy német miniszterhez odafordulva kijelentette: „Vous savez, je suis capitaliste.” („Tudja, én kapitalista vagyok.”)
Félő, hogy a mi posztkommunista kapitalistáink is a harmadikvilágbeli, politikai hatalmat is birtokló/bitorló kapitalistákra hasonlítanak: az országot, amit irányítanak, vállalkozásuknak tekintik (vö.: „Magyarország nem köztársaság, hanem részvénytársaság” – Orbán Viktor), amiből a lehető legnagyobb hasznot akarják húzni.
Ha 2006-ban nem a keresztényszociális, polgári oldal nyeri a választásokat, a hazai gazdaság és politika végérvényesen a multinacionális vállalatok és az őket kiszolgáló helyi exkommunista tőkés osztály magánügyévé válik.
Erről szól a Gyurcsány-ügy.