Kacat

K U L T Ú R S O K K

Van olyan rendetlenség, amelynek felszámolásához kell némi teremtő energia. Az őskáosz mellett ilyen lehet, ha valakinek a lakását, házát gyűrik maguk alá az éveken át felhalmozott javak: újságok, dobozok, kiöregedett masinák, egyszóval tárgyak, amelyek diadalt aratnak az emberen. „Tárgyi kultúra” – így a kifejezés, de az évezredek során talán soha nem hangzott ez fenyegetően, ellentétben korunkkal, amikor nem csupán művészeti értékeinket, hanem szeméttel teledobált világunkat is leírhatjuk vele.
Hogy mennyire jellemzi e kifejezés fenyegető olvasata kultúránkat, arra álljon itt a coloradói Lowe család példája, amelynek cseppet sem különleges történetét az AP amerikai hírügynökség kürtölte világgá e hét elején. Mivel tökéletesen jellemzőnek ítélték a „sztorit”, a lapok Amerika-szerte előkelő helyen hozták az írást. Karen Lowe szoftvermérnök 12 éves kislányával lakik Boulderben egy elegáns lakásban. Mégis attól retteg, nehogy ismerősei csak úgy „beugorjanak” hozzá. Ennek oka, hogy Karen lakását elöntötték a használaton kívüli tárgyak: rég porosodó társasjátékok, nem hordott ruhák, számítógép-alkatrészek, megvásárolt, de soha be nem kapcsolt technikai berendezések. Mindenféle, amit a középkorú nő valaha megvásárolt, mert azt hitte, szüksége lesz rá, aztán kiderült, hogy nem, mégsem lesz, mert mind használhatatlan, felesleges holmi.
Kacat.
„A rendetlenség az ő szégyenteljes titka lett” – mondja ki a borzalmas ítéletet a cikkíró Karenről, aki ezt maga is így gondolhatta, mivel elhatározta, szakemberektől kér segítséget, hogy úrrá lehessen a káoszon.
Amerikában az a jó, hogy mindenre van szakember. Olyan is, aki arra szakosodott, hogy lelkileg segítsen megszabadulni a kacatoktól. Úgy hívják angolul, „organizational consultant”, azaz rendszerezési tanácsadó. A kacatkonzultáns olyan ügyfelekre vár, mint Karen, akik túlságosan is elmerültek a tárgyi kultúrában, és sajnálnak kidobni, elajándékozni bármit is. A tanácsadó munkája a páciens lelki gondozásával kezdődik, kiderítendő, hogy milyen belső késztetés az, ami nem ösztönzi rendrakásra. A kacatkonzultáns feladata nem olyan könnyű, mint ahogy az első pillantásra látszik: ősi erőkkel vívja meg küzdelmét.
A kacatfelhalmozás ugyanis hasonlatos az elhízáshoz. Legalábbis abban a tekintetben, hogy mind a kettő civilizációs eredetű, és az ember egyébként egészséges ösztöneiből fakad. Legalábbis, ha az evolúciós pszichológia logikáját követjük.
El tudunk-e képzelni például kövér ősembert? És ősembert kacatokkal? Ugye, nem. Ez hát a megoldás kulcsa: az ember a nincsben vált emberré.
Génjeiben hordozza a felhalmozásra való késztetést, hiszen réges-rég, amikor nem minden napra jutott vadászzsákmány, ha bőséges húslakoma került, az ember beraktározott táplálékból napokra, hiszen ki tudta, mit hoz a holnap. Az élelemben bővelkedő civilizációkban aztán megjelenik az elhízás mint betegség: élelem már van, de a régi ösztönök, a zabálás vágya tovább él. Ugyanez vonatkozik a kacatgyűjtésre is. „Ki tudja, mire lesz még jó?” – kérdezhette már az ősember is, ha formás követ talált, és hazavitte barlangjába. Hosszú időn át a megtalálható éles kövek számától nem tért el veszélyes mértékben az átlagember számára felhalmozható tárgyak száma sem. Amit talált, vett vagy készített, sokszor emberöltőkön át szolgálta tulajdonosát. Az ipari forradalommal és a tömegtermelés megszületésével mindez gyökeresen megváltozott, de az ember maradt a régi: továbbra is gyűjtöget, és lassan, ahogy Karen is, megfullad a javaiban. A XXI. század szupermarketjei, ahol ugrásszerűen megemelkedett a megvásárolható – és felesleges – termékek száma, kész paradicsomot jelentenek a kacatfelhalmozóknak. Karen nem az egyedüli Amerikában, aki efféle problémákkal küzd. A névtelen alkoholistákéhoz hasonlatosan ma már ötven ottani városban működik a névtelen kacatgyűjtők szervezete, akik az alkoholbetegek szervezetének mintájára tizenkét lépésben próbálnak megszabadulni felesleges holmijaiktól.
Nem kell persze amerikainak lenni ahhoz, hogy magunk is szembesüljünk a problémával. Minden iparilag fejlett országban felütötte fejét ez a kór. Elég, ha végigsétálunk lomtalanításkor az utcán, hogy részt vegyünk a bőség ünnepélyén. Pedig állítólag nem is vagyunk olyan gazdagok.