Keresztény klub

Feltehetően nem a Vatikán volt Carla del Ponte, a hágai Nemzetközi Törvényszék főügyésze támadásának célpontja, amikor szeptember végén a Daily Telegraphnak adott interjújában azt állította: Ante Gotovinát egy horvát ferences kolostor rejtegeti, és a Szentszék a főügyész személyes kérése ellenére sem tesz semmit a háborús bűnökkel vádolt tábornok kiadatásáért. Carla del Ponte nem titkolt szándéka Horvátország csatlakozási tárgyalásainak megakadályozása volt, hogy ezzel gyakoroljon nyomást a háborús bűnösök kiadatása érdekében.
A főügyész ráadásul a nálunk is oly ismerős „én katolikus vagyok, de…” típusú érveléssel támadta meg a horvát rendőrséget, a horvát katolikus egyházat és a Vatikánt. Vallási identitásának felemlegetése aligha szolgált más célt, mint hogy eleve elhárítsa az egyházellenesség vádját. Állítása szerint nyolcvan horvátországi ferences kolostort kellene átkutatnia a rendőrségnek. Ha pedig a horvát belbiztonsági erők erre képtelenek, adja ki Gotovinát az a kolostor, amelyik rejtegeti.

A virágzó és egyre erősödő horvát katolicizmus helyzetével lehet összefüggésben a támadás. Nyugat-Európához képest rendkívül jó a helyi egyház társadalmi beágyazottsága, ezen belül a szerzetességé. Ferences rendtartományból három van, amelyek nem nyolcvan, hanem mintegy száznegyvennyolc kolostort és rengeteg egyéb intézményt tartanak fenn. A horvátországi ferencesség fontos tényező az európai franciskanizmus tekintetében. És persze lehetne egy volt tábornokot kolostorban rejtegetni, de miért éppen szerzetesek között húzná meg magát Ante Gotovina?
Nem meglepő, hogy a horvát ferences rendtartományok vezetői, Bernandin Skunca, Zeljko Zeleznjak és Zeljko Tolic, valamint a boszniai és a mostari vikáriusok október elején levelet írtak Carla del Ponténak, amelyben visszautasítják az őket, a horvát katolikus egyházat és a Vatikánt ért vádakat, és arra kérik a hágai főügyészt, kérjen bocsánatot méltatlan támadásaiért, és ők készek megbocsátani neki. Egyelőre nem tudni, mi állhat az ügy hátterében: volt-e kapcsolata valaha is Ante Gotovinának ferences kolostorokkal, téves titkosszolgálati információkon alapult-e Carla del Ponte vádja, esetleg a horvát katolikus egyház ellen irányuló szándékos vagy szándéktalan provokációról beszélhetünk-e?
A gyengének mutatkozó történet visszhangra talált; a konzervatív The Daily Telegraph írásából egész Európában szemezgettek a lapok anélkül, hogy bárki kísérletet tett volna az igazság kiderítésére. Másnap a médiumok közölték a Vatikán, a horvát rendőrség és a horvát katolikus egyház tiltakozását, persze lényegesen kisebb terjedelemben, és nyilván lényegesen jelentéktelenebb közfigyelmet keltve, mint Carla del Ponte eredeti nyilatkozata. Pedig Joaquín Navarro-Valls elég egyértelműen fogalmazott, és a botrányokra, konfliktusokra éhes hírközlés figyelmét ez is felkelthette volna: Giovanni Lajolo érsek, a vatikáni államközi kapcsolatok titkára a főügyésszel való találkozója során kérte Carla del Pontét, nevezze meg közelebbről azokat a jeleket, amelyek alapján gyanítható, hogy Ante Gotovina tábornok bizonyos horvátországi egyházi épületekben rejtőzködik. A Szentszék így tudná ugyanis felvenni a kapcsolatot az illetékes egyházi hatósággal. A korábbi vizsgálatok negatív eredménnyel zárultak. Lajolo érsek kérésére Carla del Ponte asszonytól mindeddig semmilyen válasz nem érkezett – nyilatkozta Joaquín Navarro-Valls.

Megdöbbentően rövid idő alatt változás történt a főügyész álláspontjában. Zágrábi látogatása után, szeptember végén még így nyilatkozott Carla del Ponte: „El sem tudják képzelni, hogy mennyire csalódott vagyok. A kormányfő korábban teljes együttműködést ígért, de fennáll a régi probléma. Gotovina még mindig szökésben van.” Pár nappal később azonban már arról beszélt, hogy a horvát hatóságok mindenben együttműködnek vele. A gyors változás találgatásra adott okot. A főügyész a BBC kérdésére – a múlt héten ön azt mondta, hogy elégedetlen a horvát kormánnyal. Mi változott meg három nap alatt? – kivágta magát: „Semmi sem változott meg! Észrevehette, hogy úgy fogalmaztam: elégedetlen vagyok amiatt, hogy Gotovina nincs Hágában. És még mindig elégedetlen vagyok, mert még mindig nincs Hágában. De az együttműködésről szólva egyszerűen igazoltam, hogy Horvátország jobban együttműködik velünk.”
Mindenki boldog lehet, hiszen a tárgyalások megkezdődtek, Horvátország vesszőfutása véget ért; Ausztria is, Anglia is célt ért. A Vatikánnal kapcsolatosan azonban nemigen olvashatunk sem a korábbi vádak megerősítéséről, sem a durva támadás miatti hágai bocsánatkérésről. Carla del Ponte óvatosabban fogalmazott a BBC-nek arról, hogyan vélekedik a Vatikán Gotovina egyházi bújtatásáról, gondosan kerülve a szentszéki konspiráció vádját: „Nem. Ahogyan tudom, a Vatikán ezt nem tagadta. Azt mondta, nem hiszi, hogy ott rejtőzne. Amit viszont megtagadott, az az együttműködés.” Már ez is nagy előrelépés a magát katolikusnak valló főügyésztől, hiszen néhány héttel korábban még azt állította, hogy „a katolikus egyháznak van a világon a legfejlettebb hírszerzése”, tehát érthetetlen, miért nem működik együtt más kémszolgálatokkal, hogy a Vatikán is hasznosíthassa a Gotovina rejtőzködési helyére vonatkozó titkos információkat.
A bűnösöket rejtegető titokzatos balkáni kolostor és a konspiráló Vatikán víziója nem aktuálpolitikai vonatkozásában érdekes, hanem mint egy Magyarországon sem ismeretlen tendencia megjelenési formája. Nálunk helyi színekkel gazdagodik e törekvés. A magyar sajtóban is olvashatjuk, a politikai életben is el-elhangzik a vád a Vatikán világuralmi terveiről; Budapesten is problémát jelentenek a keresztény szimbólumok; sokak számára nehezen feldolgozható maga a történelem, amely akkor is hordozná a kereszténység emlékét, ha annak valami katasztrófa következtében egyik pillanatról a másikra írmagja sem maradna. A hazai antiklerikalizmus egyszerre viseli magán a nyugati áramlatok áporodottságát és a keleti marxizmus, az állampárt ideológiájának nyomait. E kettősség időnként ellentmondásokat eredményez, ami azonban nem rengeti meg a harcos magyar egyházellenesség pozícióit. Ezzel szemben „belső fejlődés” eredményeként jött létre a nyugat-európai antiklerikalizmus.

Nyár közepén jelent meg Olaszországban Eugenia Roccella és Lucetta Scaraffia A kereszténység ellen – Az ENSZ és az Európai Unió mint új ideológiák című műve, amely felvillantja az intézményi konfliktusok kialakulásának történeti és gazdasági hátterét. A szerzők szerint 1948-ban, amikor az ENSZ elfogadta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, a katolikus egyház annak ellenére támogatta a deklarációt, hogy nyilvánvaló volt: az Egyesült Nemzetek Szervezete a jogok laikus értelmezése mellett döntött. Az egyház az emberi alapjogokat a mindenkit megillető méltóságból vezeti le, amely az ember Isten-képmásságának következménye. A laikus értelmezés az amerikai és a francia forradalom eszméiből igyekszik megmagyarázni a mindenkit megillető jogokat. Mint a Zenit hírügynökségnek a könyvről adott összefoglalójából kitetszik, a szerzők szerint a két nézet akkor került egymással szembe élesen, amikor a hatvanas évek kulturális fordulatával, főként a szexuális forradalommal mind hangsúlyozottabban került előtérbe a „reproduktív jog” kérdése. A szabadság mértéktelen felmagasztalásából az emberi élet anyagi degradációja következett. Az ENSZ népesedési szakemberei fenyegetést látnak az egyházakban, és a szembenállás jól érzékelhető volt az 1994-es kairói nemzetközi népesedési és fejlesztési konferencián is.
Másik fontos területe az ENSZ néhány külső szervezete és a történelmi egyházak közötti konfliktusnak, hogy előbbi komoly erőfeszítéseket tesz olyan világi etikai kódex létrehozására, amely alternatív vallást jelentene. A tízparancsolatot felválthatná az összes vallásból és hitvilágból létrehozott közös új etika. A szerzők a New Age tendenciáit vélik felfedezni a Föld-chartában is (Earth Charter), amely vallási, ökológiai és pogány hagyományokat olvaszt egybe.
Roccella és Scaraffia az egyházzal szembeni fellépés jelét látja abban is, hogy az Európai Parlament emberjogi bizottságának 2003-as jelentése elítéli Kína fellépését a Falunkung szektával vagy a buddhistákkal szemben, viszont nem tesz említést a kínai keresztényüldözésről. Az iszlám országokat is inkább a nőkkel kapcsolatos bánásmód miatt bírálják, semmint azért, mert helyenként véres, halálos áldozatokat is követelő keresztényüldözések fölött hunynak szemet.
A példákat még hosszan lehetne sorolni Roccella és Scaraffia könyve alapján. Az uniós alkotmány preambulumának vitája világossá tette, hogy alapvető változás történt az EU-alapítók szándékához képest. A közelmúltban pedig a horvát és a török csatlakozással kapcsolatban felmerült lehetséges politikai alku világított rá, hogy a hatalmi szempontok figyelmen kívül hagyják a vallási és a kulturális identitás kérdését. Amikor a francia miniszterelnök Luxembourgban Törökország csatlakozási tárgyalásainak megkezdése előtt kérdésesnek tartotta, vajon „a világi Európának szüksége van-e egy iszlám áradatra”, Josep Borrell, az Európai Parlament elnöke így vágott vissza: „Európa nem fogható fel keresztény klubként.” Ami az Európai Uniót illeti, igaza volt. Ehhez most már kétség sem férhet.