Néhány szó a diakóniai teológiáról

A 60-as évektől vált Magyarországon a két nagy protestáns egyházban ismertté, majd hivatalos szinten egyeduralkodóvá a szolgálati teológia. A reformátusok, Bartha Tibor „elméleti” munkássága nyomán szolgáló egyház teológiájának, az evangélikus egyházban diakóniai teológiának nevezték. A két koncepció között – ahogy az elnevezésük is gyakorlatilag azonos – nem volt lényegi különbség. Mintha az Állami Egyházügyi Hivatalban dolgozták volna ki az alapokat, s a teológusok csak finomítottak rajta. Persze ez túlzás. A szolgálat (diakónia) soha nem volt ismeretlen vagy idegen fogalom az egyházban. Sőt kétezer éven át élő gyakorlat volt, függetlenül attól, hogy az elméleti szakemberek mekkora jelentőséget tulajdonítottak neki műveikben. A XX. század elején a nyugati protestáns teológusok egyre erőteljesebben hangsúlyozzák az egyház szolgáló szerepét, mint a modern, szekularizálódó világ kihívásaira adható egyik lehetséges választ. Ezek az irányzatok csak több évtizedes késéssel „gyűrűztek be” hozzánk.
A szolgálati teológia kialakulásában és fejlődésében meghatározó szerepe volt a század legnagyobb hatású protestáns teológusának, Karl Barthnak. Barth mindenekelőtt a dialektikus teológia atyjaként és legfőbb képviselőjeként ismert, de a 30-as évek óta szinte minden modern protestáns teológiai irányzat valamiképpen az ő tanításaira reflektál. Barth fiatal korában a keresztény szociáldemokrácia híve volt, belépett a szociáldemokrata pártba is. Később élesen szembefordult a nácizmussal, egyik alapítója volt a Hitlert kiszolgáló „Német Kereszténység” ellen fellépő Hitvalló Egyház mozgalomnak. 1935-ben megfosztották bonni katedrájától, s a koncentrációs tábor elől kénytelen volt szülőhazájába, Svájcba menekülni. A kommunizmussal szemben már korántsem volt ilyen engesztelhetetlen. Úgy tartotta, a kommunizmus Istentől kiszabott próbatétel, amelyhez alázatos békekereséssel, s nem ellenségesen kell viszonyulni. Élete vége felé felülbírálta saját nézeteit, de ennek ellenére a magyarországi szolgálati teológia torzulásait az ő kikezdhetetlen tekintélyével próbálták igazolni. Szerencsére a szolgálati teológia magyar változatai nem bizonyultak a szellemtörténet maradandó alkotásainak. Luther éles különbséget tett az állam és az egyház feladatai közt. Mindkettő Isten hatalmának eszköze, de más célokkal, másfajta küldetéssel. Az állam feladata, hogy törvényei által biztosítsa polgárainak a békét, biztonságot, jólétet, igazságot és szabadságot, az egyház viszont Isten üdvözítő akaratát és tettét tárja fel az evangélium hirdetése által. Az állam a földi kereteket adja, az egyház az emberi élet végső céljára, értelmére, Isten kegyelmes szeretetére irányítja a figyelmet. A kétféle küldetést nem szabad összemosni, összekeverni, ám szakadék sincs a kettő között, saját határaikon belül maradva egymás javára válnak. A hívő ember is a világban, az államban él, rá is vonatkoznak az állam törvényei, ugyanakkor egyháztagként a világi közegben kell teljesítenie egyházi küldetését. Hirdetnie kell az evangéliumot. Ennek egyik formája a felebaráti szeretet állandó gyakorlása, a gyengék, a szegények, az elesettek támogatása, az embertárs szolgálata: a diakónia. A hazai szolgálati teológiák súlyos tévedése az volt, hogy a diakónia szerepét túlhangsúlyozták. A szocializmus építését üdvtörténeti eseménynek hirdették, állították, a jó keresztyén nemcsak jó állampolgár, hanem elfogadja és aktívan támogatja a szocializmus célkitűzéseit is. A társadalom szolgálatából így az egyházellenes, ateista államhatalom kiszolgálása lett. Pedig Barth nácikkal szembeni bátor kiállása is bizonyította, a hívő ember úgy is szolgálhatja embertársait, hogy a világi hatalommal szembefordul.
A honi „teológusok” a kommunistákkal való kollaborációjuknak „elméleti” alapokat akartak adni. Káldy Zoltán evangélikus püspök arra hivatkozott, hogy Jézus nemcsak az Isten Országa hirdetésére küldte ki tanítványait, hanem arra, hogy ördögöt űzzenek, betegeket gyógyítsanak. Ezért arra következtetett, hogy az egyház feladata nemcsak az evangélium hirdetése, hanem a diakónia gyakorlása is. Kijelentette, az az egyház, amelyik csak az evangéliumot hirdeti, nem egyház. Káldy püspök még az evangélikus egyházat alapító atyák által 1530-ban öszszeállított Ágostai Hitvallást is kiegészítette volna a diakónia fontosságáról szóló résszel, ami nagyjából oly öntelt ambíció, mintha valaki mondjuk Lukács evangéliumához írna egy új fejezetet. A diakónia túlzott hangsúlyozásával nemcsak az evangéliummal akarta egy szintre emelni azt, hanem egyenesen a diakónia alá rendelte volna az evangéliumot, amely törekvés eltorzította, meghamisította Luther tanítását, sőt az egyetemes kereszténység megigazulásról szóló alapvető tanának is ellentmondott. A megigazulásról a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség teológiai bizottsága 1999. október 31-én közös nyilatkozatot tett közzé. Ez leszögezi: „Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő művébe vetett hitben, nem saját érdemünk alapján fogad el minket Isten, és kapjuk a Szentlelket, aki megújítja szívünket, képessé tesz és felszólít jó cselekedetekre.” A bűnös ember a saját erejéből képtelen a megigazulásra, előbb el kell fogadnia Jézusnak az üdvösségre való hívását. „…mi, bűnösök új életünket egyedül Isten megbocsátó és újjáteremtő irgalmasságának köszönhetjük. Ezt ajándékba kapjuk, és hitben fogadjuk el, de soha – semmilyen formában – kiérdemelni nem tudjuk.” Ebből következik „hogy a jó cselekedetek (a hitben, reménységben és szeretetben folytatott élet) a megigazulást követik és annak gyümölcsei. Amikor a megigazított ember Krisztusban él és a kapott kegyelemben reménykedik, bibliai kifejezéssel szólva jó gyümölcsöt terem. Mivel a keresztények egész életükben a bűn ellen küzdenek, a megigazulásnak ez a következménye egyúttal kötelezettség is, amelynek eleget kell tenniük.”
A közös nyilatkozat hangsúlyozza: „A megigazításról szóló tanítás a keresztény hit számára mérték és próbakő. Semmiféle tanítás ennek a kritériumnak ellene nem mondhat.”
A magyarországi szolgálati teológiák ellene mondtak ennek a kritériumnak. Az evangéliumot lefokozták, a diakóniát, a jó cselekedeteket nem az evangélium hirdetésének és megélésének egyik eredményeként, gyümölcseként vallották meg, hanem önálló, megigazulást szerző rangra emelték, ami az egyház születése óta az egyik legsúlyosabb tévedés. Jézus Krisztust nem személyes megváltójuknak tartották, hanem egyszerű példaképnek, hozzátéve, még ezt az egyszerű példaképet sem nagyon követték.

„Albert Schweitzer az »élet tiszteletének« hiányában látta korunk alapvető problémáját. Én egy lépéssel továbbmegyek, és azt kérdezem: mi okozza az élet tiszteletének hiányát? És azt válaszolom: az igazság tiszteletének hiánya. Ahol az igazság kérdése mellékes, sőt nevetséges, viszont mindent meghatároz az önérdek, a haszon és a karrier kérdése, ott eleve nem lehet szó az élet tiszteletéről, hanem csak a pusztulásról. De fordítva is igaz, és ebben látom a kiutat: akik őszintén elkezdik tisztelni az igazságot, azok egymást is elkezdik tisztelni, és gyógyulni kezd az élet, új távlatok nyílnak, és értelmet nyer a lét. Ez a fordulat mindig csak a múlt őszinte bevallásával kezdődhet. Ezért nehéz!”
Dóka Zoltán