Fél évig vezette a brüsszeli Magyar Kulturális Intézetet megbízott igazgatóként. Megbízatása lejárta előtt ön is pályázott az igazgatói tisztségre, s bár nemzetközi elismerésre tett szert néhány hónap alatt, mégsem nyert; elutasítása kisebb diplomáciai botrányt okozott. Utóda Petőcz György lett. Megindokolták, hogy miért nem nyerte el a tisztséget?
– Ez nem így történik: a pályázó kap egy levelet, amelyben megköszönik, hogy pályázott, és tájékoztatják, hogy nem nyert. Magáról a döntési folyamatról nem tudok nyilatkozni. A miniszterrel beszéltem, ő az elutasítást többek között a korommal indokolta. Tíz éve járom a világot, azt látom, ha fiatal az ember és ambiciózus, külföldön nem kell arra várnia, hogy beleöregedjen egy szakmába; kint hagyják azokat érvényesülni, akik szeretik, amit tesznek. Brüsszel ma is hiányzik; nagyon megszerettem az ottani közönséget, sokat tapasztaltam, sokat tanultam, és – úgy érzem – elindítottam egy jó folyamatot. Mivel ehhez a szakmához, sőt az egész kultúrához szükség van egyfajta érzelmi töltetre, a külföldi intézet vezetése sem csak hivatali munka: ismerni kell a kulturális élet szereplőit, tisztában kell lenni vele, hogy gond esetén hová nyúlhat az ember. Nagyon kevés pénzből kell gazdálkodni, s ebből kell a legjobbat kihozni.
– A sajtóban megjelentek alapján úgy tűnt, a közvélemény nagyra értékelte az ön brüsszeli munkáját.
– Az intézetet be kellett vezetni a brüszszeli köztudatba. A programok szervezése mellett leginkább a kommunikációra figyeltem. Ott van a hatalmas diplomáciai testület, vagy ott vannak az ’56-os magyarok is. Be kellett csalogatnom az embereket, akik szerencsére nagyon kíváncsiak voltak. A magyar kulturális intézetek miszsziója mindenütt ugyanaz: minél szélesebb palettán képviselni, és ismertté tenni a magyar kultúrát. Úgy vélem, a brüsszeli intézet elmúlt fél éve tartalmas és sikeres volt. Elhívtuk többek között Tolcsvay Lászlót és zenekarát, Sebestyén Mártát, Sebő Ferencet, Érdi Tamást, Szakcsi Lakatos Bélát, a Bolyki Brotherst, a Kalákát, a Kispál és a Borzot, a Ladánybene 27-et, Jamie Winchestert és Hrutka Róbertet.
– Néhányan azzal a váddal illették önt, hogy az intézet közönsége csak magyarokból tevődött össze.
– Ez nem igaz. Természetesen sok magyar jött be. De ne is várjanak csodát. Az intézetet fel kellett építeni. Nem lehetett egy-két hónap alatt megváltani a világot. Brüszszel egy technokrata város, nagyon édes helyekkel. És az emberek munka után ezeket a helyeket keresik: ahol össze tudnak jönni. Mi egy ilyen lehetőséget kínáltunk a brüszszelieknek. És nem volt senkinek a homlokára írva, hogy diplomata, vagy politikus vagy egyszerű polgár. Számomra fontos volt, és ezt a csapatom is érzékelte, hogy mindenkit egyforma szeretettel fogadjunk. Felépítettük az intézetet, amely elkezdhetett a rendeltetése szerint működni. Most kezdődhetett volna meg az az időszak, ami az építkezés mellett már a pontos tervezésről szólhatott volna. Bennem élt, hogy egyszer talán nem megy tovább a szekér, nem tudom folytatni, vagy nem folytathatom, de májusban le kellett adnom – a többi igazgatóhoz hasonlóan – az egyéves tervet. Sok ötletem volt, amelyek most itt vannak a fejemben… Tudja, a művészet, a zene fontos része az életemnek. Ha olyan rendezvényünk volt, elsírtam magam. Ha a ritmus magával ragadott, táncoltam. És – bár van bennem egy kis naivitás – ezt vállalom. Úgy éreztem, és ezt is hallottam vissza a közönségtől, hogy együtt mozgok az intézettel.
– Szeme sarkából figyel-e még Brüszszelre?
– Figyelek. A jelenlegi igazgatóval is beszéltem már néhányszor. Számomra Brüsszel nagyon sokat jelentett. Elengedtem már, de érdekel, hogy mi történik vele a jövőben. Kapcsolatban vagyok a helyiekkel, akik elmesélik, hogy miként alakul az intézet sorsa.
– Nem tart attól, hogy széteshet az a közösség, amely az intézethez és – közvetve – önhöz kötődött?
– Ismerjük a közhelyszerű kijelentést: mindenki pótolható. Ez igaz is, de az ember személyiségét nem lehet pótolni. Sok barátra leltem. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Az új igazgató és a brüsszeli csapat dolga, hogy fenntartják-e ezt a barátságos légkört, vagy nem. Az is lehet, hogy átalakul az intézet, talán más lesz, s talán úgy is jó lesz. Szívemből kívánom, hogy jól működjön. Írták rólam, hogy „kultúrőrült” vagyok. Igen. Mert az a fontos számomra, hogy minél több helyre, minél magasabb minőséggel jusson el a magyar kultúra. Ameddig azt látom, hogy megfelelő emberek dolgoznak ezért, jól érzem magam. És szomorú vagyok, amikor látom: nem úgy születnek meg a döntések, ahogy kellene.
– Pályázata elutasításakor politikai döntés született?
– Nem az én tisztem, hogy ezt megítéljem. Az én dolgom, hogy elfogadjam, és a szakma által nekem szánt feladaton tovább dolgozzak.
– Szeptember óta a zenei exportirodát vezeti. A miniszter nevezte ki?
– A miniszter jelentett be, de a szakma kért fel a feladatra, ami szintén nagyon nagy megtiszteltetés. A Hungarofest – Magyar Zenei Exportiroda a magyar zenei életet képviseli külföldön. Mi vagyunk az első kelet-európai exportiroda, és a többi nyugat-európai irodával együtt lobbizunk az uniónál. Csatlakozhattunk azokhoz a projektekhez, amelyeket 2007-re terveztek. A finn és a francia exportiroda előttünk a jó példa: ők tizenöt éve kezdték. A francia iroda vezetője, Jean-Francois Michel egyébként az exportirodák atyja, az intézményt a kulturális és a külügyminisztérium, a kiadók és a jogvédők tartják fent. Hozzá kell tenni, a francia vagy a finn kormánynak valóban fontos a kultúra és a kulturális kommunikáció.
– Mennyire közvetíthető a magyar zene külföldön?
– Nyelvi különlegességünk, zenei egyediségünk nagy jövőt ígér. Dzsesszben, nép- és világzenében nagyon erősek vagyunk. Minden nemzetnek arra kell büszkének lennie, amiben egyedi, amiben erős. Panaszkodni, irigykedni könnyű, inkább azokra a sikerekre kellene koncentrálnunk, amiket magyar zenekarok érnek el külföldi fesztiválokon. Amikor a Muzsikással turnéztam, átélhettem, hogy minden alkalommal visszatapsolták őket, magyarul skandálták Kínában, Japánban vagy Portugália egyik apró falujában, hogy vissza, vissza! Akármerre jártunk, dúdolták a dalokat. Brüsszelben a vendégek azonnal be akartak iratkozni néptánctanfolyamokra. Megragadta őket a jó hangulatú, energiát sugárzó magyar zene és tánc. Olyan adottságunk van, amit nem szabad veszni hagyni. Olyan zeneszerzőkkel büszkélkedhetünk, akiket ismer az egész világ, s akiknek a gyűjtőmunkája nélkül sehol sem lennénk. Japánban olyan zeneiskolák léteznek, amelyekben a magyar zenei hagyományokat és a Kodály-módszert oktatják. Mindeközben azt látom: Magyarországon sajnos egyre gyengébb az oktatás színvonala, a zenei hagyomány kivész a tananyagból. Felnő egy olyan nemzedék, amelyik már azt sem tudja, ki volt Bartók, Kodály, Liszt, vagy mi az a magyar népzene… Ezért is óriási kezdeményezés a Muzsikás részéről, hogy zeneórákat tartanak a hazai iskolákban, gimnáziumokban – ingyen, mert az intézményeknek nincs pénzük.
– Említette, hogy Franciaországban mennyire fontos a kultúra állami támogatása. A rengeteg szakmai út és tapasztalat után, külföldről hazaérkezve milyennek látja a hazai kultúra állapotát?
– Finoman fogalmazva nagyon sok még a tennivaló. Igyekszem pozitívan hozzáállni, hiszen a magyar kulturális életben nagyon sok lehetőség és rengeteg igazán tehetséges szakember van. Történelmi örökségünk hatalmas. Borászatunk egyre magasabb minőséget képvisel. A világ bármelyik pontján megállhatnánk és meg is álljuk a helyünket. Az ország pezseghetne, ha kellően odafigyelnénk rájuk.
– Nem tart attól, hogy ismét felépít valamit, amit néhány hónap után el kell hagynia, mondván: fiatal még?
– Benne van a pakliban. De már megéltem néhány elég nehéz helyzetet az életben, ami kialakított bennem egy olyan szemléletmódot, hogy ha egy helyzetből ki tudok hozni valamit, miközben én is fejlődöm, akkor szívesen teszem a dolgomat. Ha nem akarják, hogy ezt csináljam, akkor megköszönöm a lehetőséget – ahogy Brüsszel után –, és továbblépek. Sajnos nem lehetek Jeanne d’Arc. Bár lehetnék.

Megöltek egy nőt Budapesten