Azt mondta, nem tartja magát rendszerváltónak, mert a rendszerváltás idején Amerikában tartózkodott. Mégis az egyik meghatározó alakja volt az ellenzéki mozgalomnak. Hogyan lett ellenzéki?
– A hetvenes évek végén látogatója voltam a repülőegyetemeknek, érdeklődő fiatalember voltam, talán ezzel kezdődött.
– Miért nevezték repülőegyetemnek ezt az ismeretszerzési formát?
– Mert változó helyszíneken, magánlakásokban zajlott, nem az akkori oktatási rendszer keretei között. Egyetemi szintű előadásokat hallhattunk, amelyek a hivatalos ideológiába nem fértek bele. Például Szabó Miklós történész, Kis János filozófus, Tamás Gáspár Miklós filozófus tartottak előadásokat. Fantasztikus élményt jelentettek Szabó Miklós előadásai a Szovjetunióról, a gulágról. Az én korosztályomnak nem voltak személyes élményei a szovjet munkatáborokról. Ez az intellektuális élmény fedeztette fel sokunkkal, hogy ez a bizonyos szocializmus nem olyan rózsaszín, mint amilyennek mondják. Az 1956-ról szóló előadások új beállításban mutatták meg számunkra a forradalom igaz történetét, hiszen az iskolákban mi minderről az ellenkezőjét tanultuk. Ezeket a szemináriumokat persze rossz néven vette a hatalom. Az intézményesített ellenzékiségemet végül is a repülőegyetemi kapcsolatok készítették elő.
– Milyen értelemben?
– A Szeta szervezői is látogatói voltak a repülőegyetemnek. Kerestek egy építészt, mert egy Nógrád megyei cigány család kapott egy malomépületet, amelyet le kellett bontani, hogy abból új házat építsenek maguknak. A műszaki dokumentáció vezetéséhez kellett egy szakember. Végül is a malmot mi magunk bontottuk le. Így kerültem a társaságba. A Szeta eleinte csupán újraelosztó szerepre vállalkozott, és néhányunk unszolására lett belőle az az ellenzéki szervezet, amelyik először vállalta névvel, címmel a nyilvánosságot.
– A Szeta azért jött létre, mert Magyarországon már a Kádár-korszakban is szegénység volt?
– A hetvenes években már nagyon nagyarányú szegénység volt, ez összefüggött az etnikai problémákkal. Az én álláspontom az volt – amit a többiek is átvettek –, hogy kevésbé leszünk hatékonyak, ha csak az összegyűjtött pénzeket osztjuk szét a legrászorultabbaknak. Sokkal hatékonyabbak leszünk akkor, ha kulturális akciókat szervezünk, valamint folytatjuk a Kemény István és tanítványai által elkezdett kutatásokat, amelyek a szegénység természetét, okait tárták fel a nyilvánosság előtt. Világossá vált, hogy a diktatúra a szegényeket gettókba szorította, mert a Váci utcában nem lehetett szegényekkel találkozni, legfeljebb egy-egy díszkoldussal, a főváros környéki településeken viszont ezrekkel lehetett találkozni, akik elképesztő körülmények között éltek.
– A hatalom titokban tartotta a szegénységet?
– Azt állította, hogy nincsen.
– Kik voltak a Szegényeket Támogató Alap vezetői?
– Az egyértelmű szellemi vezetője Solt Ottilia volt. De az alapító nyilatkozat aláírói között volt Lengyel Gabi, Matolay Magdi, Nagy András, Havas Gábor, Pick Kati, Iványi Gábor lelkész és én. Ezenkívül sok támogatónk és munkatársunk volt zenészektől kezdve irodalmárokon át szociológusokig.
– De a működésüket nem tartották titokban?
– Egyáltalán nem. Nyilvánosan deklaráltuk nyolcan, nevünket, címünket feltüntető szórólapok segítségével, hogy létezünk. A sajtónak is eljuttattuk megalakulásunk hírét, céljainkat, de abból egy szót sem közöltek. Ez a gesztus 1979–80-ban, abban a társadalmi közegben meghökkentő volt. Ezt a deklarációt állásvesztések követték, nekem mint tervezőnek a Vátiban nem hosszabbították meg a szerződésemet. Én akkor már fizikai munkát is végeztem, elmentem ácsnak, asztalosnak, építőipari szakmunkásnak, csináltam, amit lehetett, egészen 1987-ig. Ezekből a munkákból éltem.
– Közben végezte ellenzéki tevékenységét. Megfigyelték?
– A megfigyelők gyakran a nyomomban voltak. Ma már nem szeretek erről beszélni, mert ez a partizánromantika nem érdekel. Az adyligeti lakásom előtti utca sarkán egy lakókocsiból figyeltek napi huszonnégy órában. A probléma csak az volt, hogy a lakókocsira az volt ráírva: Fővárosi Csatornázási Művek. Abban az időben azonban Adyliget nem volt csatornázva. A lakosság bombázni kezdte a csatornázási műveket, hogy mikor kezdődnek a munkálatok. Egy év alatt elérték, hogy elvontassák a lakókocsit. A Szeta később aktivizálta magát, mert addig csak baráti kapcsolatokon keresztül gyűjtöttünk pénzt, amit szétosztottunk, de az kevés volt. Kezdeményezésemre különböző akciókat szerveztünk, amelyektől több pénzt reméltünk. Így például a Szeta rendezte az első kortárs művészeti aukciót az országban. Háromszáznál több műtárgyat szedtünk össze, a többi között Barcsay Jenő, Vilt Tibor, Borsos Miklós fémjelezték az esemény jelentőségét. A Szeta ugyan nem szerepelt névleg, ez volt a mi kompromisszumunk, de összejött százötvenezer forint, ami abban az időben hihetetlen nagy összegnek számított. Ezenkívül irodalmi esteket, kabarét és koncertet szerveztünk. A lényeg, hogy a pénz eljutott a rászorulókhoz.
– Említette a partizánromantikát a munkájukban. Volt benne?
– Nagyon sok. Az illegális kommunikáció jelentős része házibulikon zajlott, és az esetek többségében egy újabb kapcsolattal mentünk haza. Jól éreztük benne magunkat. Még az úgynevezett necces helyzeteket is derűvel oldottuk meg. Volt egy találkozónk Konrád György csobánkai házában, ahová Haraszti Miklós Trabantjával mentünk ki úgy, hogy előttünk és mögöttünk is jött egy hatalmas fekete limuzin. Amikor odaértünk, kinyitottuk a kertkaput, és mondtuk a hívatlan kísérőinknek, hogy ők is jöjjenek be, de nem jöttek. Forró nyár volt, kint a kertben hűsöltünk, ittuk a pálinkát, sört, amíg a szerencsétlen titkos ügynökök izzadtak a kocsiban. Akkor még nem volt klíma, ezért Konrád kivitt nekik hideg vizet. Egyszóval együtt éltünk ezekkel a lehetetlen helyzetekkel. Persze nem volt minden pillanat derűs. Egyszer az utcáról vittek el a rendőrök, és ellenzéki kiadványok voltak nálam. Egész éjjel bent tartottak, de nem voltam benne biztos, hogy ezt tizenkét órával megúszom.
– Kétségkívül a demokratikus ellenzék egyik legjelentősebb lépése az volt, amikor létrehozták a Beszélő című szamizdat folyóiratot.
– Szilágyi Sándor (Saci) kezdeményezésére 1980 telén ellenzékiek gyűltek össze Kenedi János lakásán vagy hatvanan, hogy megvitassuk egy illegális újság létrehozásának lehetőségét. A közhangulat az volt, hogy nem lehet illegális újságot csinálni, mert nem lesz, aki nyomtassa, aki megszerkeszti, aki ír bele, nem lesz, aki terjessze, aki olvassa. Végül néhányan még aznap este úgy döntöttünk, hogy ha nem lehet megcsinálni ezt az újságot, akkor csináljuk meg. A szervezési munkák hosszú ideig tartottak, mert csak akkor kezdtük el nyomtatni a Beszélőt, amikor már egy tartalék nyomdagéppel is rendelkeztünk. Az én lakásomban is volt egy ideig egy ilyen nyomdagép. Egyszer emiatt felforgatták a házamat, de nem találták meg, mert előző nap elvitték. Egyszóval csak akkor jelentünk meg az első számmal (1981), amikor a második szám szerkesztése teljesen készen volt. A kádári diktatúra reakcióit előre nem tudtuk kiszámítani, különösen a lengyel események még komorabbá tették az itthoni légkört.
– Kik szerkesztették a lapot?
– Öten jegyeztük a Beszélőt. Kis János, Petri György, Kőszeg Ferenc, Haraszti Miklós és jómagam. A munkában részt vett Szilágyi Sándor és Iványi Gábor, akik csak azért nem jegyezték névvel a lapot, mert egy-egy más intézményt jegyeztek. Iványi saját egyházát vezette, Szilágyi meg a repülőegyetem „rektora” volt. Az első számtól kezdve úgy jelent meg a Beszélő, hogy rajta volt mind az ötünk neve, elérhetősége, telefonja.
– Hány példányban jelent meg az első szám?
– Ezerben, de a második szám már háromezerben. Felállítottunk egy terjesztőhálózatot. A nyomdából – Orosz István volt a nyomdász – két helyre kerültek el az újságok. Ezeket tovább feleztük ötszázas példányszámra, majd továbbjutott a következő raktárba kétszázötven darab, aztán az tovább osztódott, egészen huszonöt példányig. De nem volt könnyű a kézirat, a papír és a festék eljuttatása a nyomdához. Ez is illegális módszerrel történt. A festéket, a stencilpapírt, a gépeket nagyrészt külföldről kaptuk. Mi viszont kijuttattuk a Beszélő számait a Szabad Európához, s így a lap gyors ismertségéhez hozzájárult a rádió folyamatos lapszemléje, amelynek tartalma, üzenetei aztán az éteren keresztül milliókhoz jutottak el.
– Mi volt a Beszélő megjelentetésének közvetlen célja?
– A második nyilvánosság megteremtése. Az köztudott volt, hogy a hivatalos sajtó cenzúrázott sajtó, és abban bizonyos témák nem jelenhettek meg. Mi azokról a bizonyos témákról írtunk. Folyamatosan írtunk 1956-ról, a lengyel Szolidaritás mozgalomról, a szegénységről, a szolgálatmegtagadásról, de megjelentek tanulmányok, írások olyan írókról, íróktól, akiket a hatalom indexre tett. Többen nálunk lettek ismertté, igaz, álnéven írtak, mint például Pető Iván, Szabó Miklós vagy Bauer Tamás, a szerkesztőség tagjai természetesen a nevükön írtak. Kis János vezércikkei igen nagy hatást váltottak ki.
– A hatalom mit gondolt magukról?
– Bűnöző, felforgató elemnek tekintettek bennünket. A denunciálás fontos szerepet játszott az ügynöki aknamunkában, mert teljesítményünket ahol lehetett, leértékelték. Személyünkben is sikertelen, a szakmánkban kudarcot valló embereknek tartottak bennünket, akik képtelenek előrejutni a pályájukon. Utólag derült ki, hogy Kádár János álláspontja az ellenzéki szervezkedésről az volt, hogy „nem csinálunk több mártírt!”. Ezért nem fenyegetett bennünket a bebörtönzés, amit akkor nem tudtunk. Inkább szabálysértési akciókat indítottak ellenünk, tíz–harmincezer forintra büntettek meg bennünket különböző indokokkal. Elvittek egy estére, egy éjszakára a rendőrök, folyamatosan igazoltattak, de ennél több nem történt. De azt mi nem tudtuk, hogy nem lesznek súlyosabb következményei a ténykedésünknek.
– Kivel volt nagyon jó kapcsolata?
– Petri Györggyel. Egy darabig nálunk laktak a feleségével, Mayával Adyligeten. Szilágyi Sándor is jó ideig lakott velünk. Volt, hogy a negyvenöt négyzetméteren – élettársammal, Erős Katával és a lányommal – hatan-nyolcan is laktunk. De nagyon jóba voltunk a többiekkel is. Igazi szellemi közösség volt.
– Meddig tartott ez?
– Rajk Lászlóval 1983 őszén elmentünk Franciaországba, ahol a Károlyi-alapítvány birtokán egy műteremházat építettünk. Négy és fél hónapot kint voltam, elég sokat gondolkodtam, és írtam egy levelet Kis Jánosnak, hogy ki fogok szállni a Beszélő szerkesztéséből, mert a dolog működik, örültem, hogy megszervezhettem az illegális terjesztőhálózatot, de most már az építészettel, a szakmámmal szeretnék foglalkozni. Kis János ezt sajnálattal, de tudomásul vette, megértette az érveimet. Az életformám, a barátaim még mindig ehhez a társasághoz kötöttek, utána még benne voltam a Duray-bizottságban, de intézményesen a későbbiekben már nem vettem részt a szerkesztői munkában. Aztán 1987 őszén a Soros-alapítvány ösztöndíjával Amerikába mentem, és csak 1990 decemberében jöttem haza.
– Hívták, hogy szükség van önre?
– 1989-ben nagy volt a vonzása a rendszerváltásnak. De tudatos volt a döntésem, hogy távol tartom magamat a politikától. Nem akartam politikus lenni, nem voltam pártkatonaalkat. Nem tudtam volna végrehajtani a vezetőség utasításait. De azt tudtam, ha hazajövök, akkor itthonról nem tudok majd ellenállni ennek a vonzásnak, a kínálkozó lehetőségeknek. Ezért inkább kint maradtam, és építettem New York államban egy tanyán egy házat. Feltöltődtem, rengeteg információhoz jutottam, életem legszebb három éve volt.
– Miért jött haza?
– Soha nem akartam kint maradni. A kötődésem az otthonhoz erősebb volt, magyar építész vagyok. Építészeti céget alapítottam.
– Érdekes, nem csak ön távolodott el az SZDSZ-től mint párttól.
– Azok, akik nagyon alkalmasak voltak illegális intézményeket működtetni – ezek közül Kis János, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Rajk László, Kőszeg Ferenc –, rövidebb, hosszabb idő után eltávolodtak a hivatalos politikától, mert nem voltak alkalmasak arra, hogy legális intézményeket irányítsanak. Demszky Gábor kivételével vezető ellenzéki nem maradt aktív politikus. Sajnos sokan meghaltak azóta.
– Egyébként az SZDSZ-be belépett?
– Soha nem léptem be a pártba, de fel tudnám sorolni azokat a pillanatokat, amikor kiléptem volna, hogyha valaha is beléptem volna.
– Mikor lépett volna ki?
– Kiléptem volna az első koalíciós kormányba való belépésekor, hogy a leglátványosabbat mondjam. Kiléptem volna akkor is, amikor Kis János kilépett, vagy amikor Petri György, vagy amikor Csalog Zsolt. Akkor is elhagytam volna a pártot, amikor Tamás Gáspár elhagyta. Az ő lépéseik nagyon megegyeztek azzal, amit én gondoltam a napi politikáról. Ez már nem az én világom.
– Kedvére való, ami történt a rendszerváltással? Érdemes volt kockáztatni?
– Jó volt benne cselekvően részt venni. Ami intézményi szinten létrejött és megvalósult, azzal elégedett vagyok. Örülök, hogy az egypártrendszerből többpártrendszer lett, örülök, hogy a parlament nem egy kihelyezett intézménye a pártvezetésnek. Jó, hogy van alkotmánybíróságunk, de az is fontos, hogy a hatalmi ágazatokat szétválasztották. Aminek nem örülök, hogy amilyen „taknyos” volt az a népi demokrácia, amelyben éltünk, ugyanolyan „taknyos” lett ez a demokrácia, amelyben élünk. Továbbra is sok a tisztázatlan viszony, számos dolog visszaidézi a korai kapitalizmust, úgy érzem, a jelenlegi sok mindenben a múlt folytatása.
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
