Szép, új, globalizált Európa

A brit elnökség a török csatlakozási tárgyalások megkezdésének kétes értékű eredményén kívül nem sokat tud felmutatni, és a pünkösdi királyságnak rövidesen vége is szakad, így hát Tony Blair ugyancsak szükségét érezte, hogy egy sebtében összehívott informális csúcsértekezlet formájában a haladás látszatát keltse. Az informálisan megtárgyalandó két fő napirendi pont a költségvetés és a globalizációhoz való alkalmazkodás. Ezek közül a költségvetés váltott ki nagyobb érdeklődést, különösen az új tagországok körében, amelyek vezetői mielőbb szeretnének látni valamit abból a mannából, amit választóiknak az uniós tagság kapcsán beígértek. Az igazi tét azonban az, hogy mit kezdjenek a globalizációval. Tony Blair, aki művésze annak, hogy két baloldali frázis között hogyan kell beadagolni egy neoliberális gazdasági reformot, saját pártjának legutóbbi kongresszusán fejtette ki hitvallását: „Hiszünk a szolidaritásban. Hiszünk a szociális igazságosságban, abban, hogy ne csak a kiváltságosok, hanem mindenki kapjon lehetőséget, akárhonnan is jött.” De azután hozzátette: „Értékeink nem változtak, de az idők igen.” Európa nem bújhat össze abban a reményben, hogy elkerüli a globalizációt, itt az ideje, hogy felismerjük, változtatnunk kell. A változások mibenléte felől sem hagyott sok kétséget, amikor az e heti informális csúcsértekezlet előkészítéseként az európai parlament tagjainak azt mondta: „Természetesen nekünk egy szociális Európára van szükségünk, de egy olyan szociális Európára, amely működik.” Ahhoz pedig, hogy a szociális rendszer működjön, a munkaerőpiac, a szociális ellátórendszer, a nyugdíj- és egészségügyi rendszer reformjára, a piaci verseny közszolgáltatásokra való kiterjesztésére van szükség. A rejtjeles beszéd mögött a jelenlegi európai szociális modell leépítése rejlik.
Blairnek kétségtelenül igen nagy tehetsége van ahhoz, hogy a tájékozatlan embereket (és ilyen a többség) meggyőzze. Mert vegyük például azt a nagyon hatásos hasonlatát, hogy a globalizáció olyan természetesen következik be, mint ahogy a nyár után ősz jön. Igen, ha elfelejtjük, hogy a globalizáció nem magától jött létre, hanem a megerősödött nemzetközi tőke nyomására meghozott politikai döntések nyomán. Az a hiedelem, hogy a szociális rendszer „modernizálásával”, vagy az élethosszig tartó tanulással és átképzéssel Európa versenyképessé tehető a huszadannyi bérrel dolgoztató Indiával és Kínával, csak addig tűnik logikusnak, míg valaki papírt és ceruzát nem ragad, és ki nem számolja, hogy meddig kell Európában a béreknek süllyednie ahhoz, hogy ugyanazon multinacionális cég európai ága annyi nyereséget hozzon, mint a Kínában működő. Tony Blair egyik megjegyzése, amely szélsőségesnek nevezett mindenkit, aki nem fogadja el az általa propagált reformokat, arra utal, hogy nincs alternatíva, csak egy megkérdőjelezhetetlen igazság. Ez a helyzet sokaknak ismerősnek tűnhet: a kommunizmust kezdtük el így építeni.