Kobra, a Pál utcai fiú

Az amatőr fényképeken nemegyszer pillanatok és sorsok kapcsolódnak össze. Az ég beborul az épületek felett, és szomorúság üli meg a háztetőket. Afféle világvégi szomorúság ez – vélhetnénk –, miközben a fotók előcsalogatják az emlékeket.
– Volt egy összecsukható kis keletnémet fényképezőgépem – mondja Balassa Imre. – Ez mindig nálam volt, akkor is, mikor különböző akciókat hajtottunk végre. De csak a harcok szünetében örökítettem meg a sok szörnyűséget. Nem volt tudatos a cselekvés, csak jött ösztönösen. Nem gondoltam végig. Ma azonban úgy érzem, hihetetlen szerencsével maradt meg a film, a harminc felvétel. A Nemzeti Múzeumban is megkérdezték, hol hívattam elő a filmet. Jézus Mária! Tényleg, hol? Tübingenben. Oda vittek minket, egy ifjúsági menekülttáborba, és egymás után jöttek a németek, hogy miben segíthetnek. Valamelyikük azt mondta, előhívatja a filmet. Így maradt meg ebben a minőségben. A film akkor is a zsebemben volt, mikor menekültem.
B. I. abban is szerencsés volt, hogy sohasem derült ki: fegyverrel harcolt a szovjetek ellen. Így aztán el sem ítélték, sőt 1967-ben már Budapestre is eljöhetett. Pedig a Colos csoport tagjaként 1956-ban komoly érdemeket szerzett.
A Pál utca és a József körút sarkán egy pékség volt a telephelyük. Innen indultak alkalmanként bevetésre. A parancsnok azért kapta a Colos nevet, mert hosszú férfi volt. B. I. meg azért lett Kobra, mert szemüveget viselt. A többieknek is fedőnevük volt: Cigány, Csibész, Cica, Egér, Kormos, Csizmás, Jampi, Mérnök és Orvos.
– Őrzök egy képet, amely november 4. délelőttjéhez kötődik – mondja B. I. – A pékséggel szemközt, a József körút páros oldalán, a Nap utca sarkán egy második emeleti ablakban két egyetemista harcolt. Egy piros micisapkás lány és egy sötét micisapkás fiú. 1956-ban sokan viseltek micisapkát. Nekem is volt, s talán még megvan valahol. Mi is felmentünk a pékség oldalán a negyedik emeletre, s onnan integettünk nekik. Ők meg visszaintegettek. A harc közben egy szovjet tank, az Üllői út sarkáról, egyetlen lövéssel kilőtte az ablakot a két micisapkással együtt. Ott haltak meg mind a ketten. Ma is elszomorodom, ha a képre nézek. A fotót november 6-án vagy 7-én készítettem, mikor már minden elcsendesült.

November 3-án éjjel 11 és 12 óra körül a szolgálatos őr jelenti, hogy a körút túloldalán egy nyitott, páncélozott jármű várakozik. Colos Kobrával az utcára megy. (B. I. emlékezete szerint öt-hat ilyen páncélautó állt az Üllői úti kereszteződés és a Pál utca között.) A járműveken magyar katonai ruhában (!) katonák ülnek. Colosék megszólítják őket: „Fiúk, mentek a ruszkik ellen?” A válasz késik, csak suttogás hallatszik. Megismétlik a kérdést. Erre már felelnek: „Igen, igen, megyünk a ruszkik ellen!” Colos Kobrához: „Hallottad, ezek egymás között oroszul beszéltek?” (B. I. ma azt mondja, a magyarul válaszoló kárpátaljai gyerek lehetett, vagy magyar ávós…) Megint Colos (a később Amerikába került Andrew Huymajer) szólal meg: „Ide figyelj, én megyek Pongrátzhoz, és jelentem, hogy mit tapasztaltam. Te menj vissza a pékségbe, és riadóztasd a csoportot.” Pongrátzék nem lepődnek meg. Egy idő óta már rajta tartják a szemüket a páncélautókon.
A támadás 4-én hajnalban 2 és 3 óra körül kezdődik. A szovjet páncélosok egyszerre indulnak meg, és lövik a körút két oldalán lévő házakat. Elsősorban oda céloznak, ahol ellenállást tapasztalnak. A körút és az Üllői út kereszteződésében, a Kilián előtt egy T–54-es harckocsi irányítja a tüzet.
A Colos csoport tagjai felmennek a negyedik emeletre, és onnan válaszolnak a tűzre. Fegyverzetük tipikus gyűjtemény: pisztoly, géppisztoly, más néven „gitár”, puska, golyószóró, egy kétkerekes Gorjunov foszforos lőszerrel, valamint többféle kézigránát: tojás és kukoricacső alakú, illetve nyeles. (B. I.: „Emlékszem, hogy valamelyik gyereknek mondtam: ne féljetek, ha lefekszetek a földre, nem találnak el benneteket. A lényeg, hogy nem szabad felállnotok. Fekvő testhelyzetből dobáltuk ki az ablakon a gránátokat. Nekem könnyű volt, mert korábban vízipólóztam és kosárlabdáztam.”)
A hatás nem marad el, mert aknavetőből kapnak tüzet. Reggelre már visszaszorítják őket a földszintre. A golyószóró velük van, mikor úgy döntenek, hogy a házak pincéjén és udvarán keresztül új hadállást keresnek. Az Iparművészeti Múzeummal szemközt lévő házak egyikében, egy első emeleti balkonon tűnnek fel ismét. (B. I.: „Még ott volt a téli tüzelőfa is…”) Innen nyitják meg golyószóróból a tüzet a kereszteződésben álló tank irányába. Észreveszik, hogy a Corvin előtt, az Üllői úton egy páncélautó szobrozik. Nagy az öröm, amikor látják, hogy a páncélautó lángra lobban. (B. I.: „Nem állítom, hogy mi találtuk el, de nem is cáfolom. Viszont az is lehetséges, hogy a corvinisták tüze végzett vele.”) A következő pillanatban Colos szólal meg: „Jaj, a kereszteződésben álló tank felénk fordítja a csövét. Gyerünk le!” A kis csoport ott hagy csapot-papot, és rohan le a földszintre. Nagy csattanást hallanak. Néznek föl, és látják, hogy a balkont mindenestül leborotválta a tank ágyúja.
Bujkálva mennek a telephelyre vissza. Kobra a pékségben magához vesz egy kenyeret, aztán hazaindul a Damjanich utcába.
A fenyegető eget legalább szabadon lehet látni.
n
Az élmény több volt mint meghökkentő Balassa Imre számára, de akkor, október 28. körül nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Nemzetőrként, őrjárat közben bementek az Akadémia utca 17. szám alatti pártházba, amely addigra már elhagyott vár volt. (A pártközpont épülettömbjének egykori munkatársát idézzük: „Kádár oszlatta fel a pártközpontot, de Nógrádi hőstettében’ én nem vettem részt. Kitalálta, hogy megsemmisíti a pártközpont irattárát, nehogy az ellenség kezébe jusson. Az volt a véleményem, hogy Nógrádi nagy marhaságot csinál. Tönkretették az összes gyönyörű, fafűtéses kályhát, amelyet a régi időkből menekítettek át, s amelyet a gondnok rendbe hozatott. Így tűntek el a páncélszekrényekből a párthatározatok…”)
– Bandi (Colos) felemelt a földről egy papírlapot, elolvasta, ami rajta állt, majd odanyújtotta nekem – mondja B. I. – Elolvastam én is: „A nagykanizsai helyőrség nevében elítéljük az ellenforradalmár banditákat, és támogatjuk elvhűségünkkel a pártot.” Aláírás: X. Y. százados, politikai tiszt. Mérgemben összegyűrtem a papírt, és ahelyett, hogy zsebre tettem volna, elhajítottam. Kimentünk az udvarra, ahol kör alakú, deszkából fabrikált, zöld színű építmény találtunk, amely a földalatti-építkezések helyszínein látható fabódékra hasonlított. Volt rajta egy ajtó, kinyitottuk, és előttünk betonból kikerekített, másfél-két méter átmérőjű nagy lyuk tátongott. Valami kapaszkodóval is ellátták, így aztán az udvar közepén lemászhattunk. Körülbelül tíz méter mászás után leértünk egy vájatba, amelyben egy autó is elfért volna. Pár métert még megtettünk, amikor elágazott az út: az egyik balra ment, a másik jobbra. Az volt az érzésünk, hogy egy alagút csőrendszerében gyalogolunk. Isten tudja, miért, a jobbra forduló utat választottuk. Elég sokat mentünk, mígnem hirtelen világosodni kezdett, és egy másik kapaszkodó segítségével, egy keskeny lyukon feljutottunk a felszínre. Egy bokorban landoltunk, egy fa mögött, a Szabadság téren, az amerikai követség közelében.
– Mire következtettek: menekülési helyet véltek felfedezni?
– Minden bizonnyal. A bal oldali elágazás pedig valószínűleg a Parlamenthez vezetett. Korábban erről semmit sem hallottam, sőt azóta sem. De még nem vagyok szenilis, hogy rosszul emlékeznék. Nem is hallucinálok!
– Sohasem próbált később az alagúthoz visszamenni?
– De igen. Igaz, sokkal később. 1990-ben vagy ’91-ben az egyik bátyámmal felkerestük az Akadémia utca 17.-et, de egy kiskatona megállított minket, és nem nézhettünk körül az épületben. Megengedte viszont, hogy kitekintsünk az udvarra. Megismertem a helyet: az udvar macskakövekkel volt lerakva, s már nyoma sem volt az egykori lejáratnak.
– Az aránylag hosszú föld alatti alagútban hogyan közlekedtek? Nem volt sötét?
– Gondolkodtam ezen. Valamennyire látni lehetett. Enyhe világításnak kellett lennie, különben megbotlottunk volna. Teljesen nyilvánvalónak tetszik, hogy az Akadémia utca 17.-ből, a föld alatt, át lehetett menni a Parlamentbe és a Szabadság tér felé is. Amikor 1967-től hazajártam, titokban többször elmentem megnézni, de csak szellőzőnyílásokat találtam.
Amit korábbi kutatásaink alapján Nagy J. Lamberttel megállapíthattunk: az Akadémia utca 17.-ben október 24-én, a délutáni órákban megvizsgálták, hogy az épület hogyan védhető, s van-e olyan helyisége, ahová a fontos személyiségeket – veszély esetén – biztonságban el lehet helyezni. Ilyen helyiséget találtak az Árpád utca 6. szám alatt. A tömeg érkezésének hírére a pártközpont bejáratánál, az első emeletre felvezető lépcsősor felső végénél, a bejárati ajtóra irányítva golyószórót helyeztek el.
De hogy a szóban forgó alagútról ki tudott és ki nem, erről csak sejtéseink lehetnek. Egyáltalán ki építette? Valószínűleg Rákosiék. Az ő tartózkodási helye annak előtte az első emeleten, golyóálló üveggel volt körülvéve. Külön bejáraton és liften közlekedett. Logikusnak tetszik, hogy menekülési útvonalat is építhettek. Az is kérdés marad: ki fedette be macskakövekkel a lejáratot? És mikor? Élnek még tanúk, vagy ez is feledésbe merül, mint annyi más dolog?
n
Balassa Imre november 18. táján hagyta el a fővárost, amikor már szedték össze a micisapkásokat. Lement Colossal együtt édesapjához Nagykanizsára. Colos ezekben a napokban Muraszemenyén házasodott, és Kobra volt az egyik tanú. Utána gyalog mentek Lentibe, majd Őriszentpéter érintésével lépték át az osztrák határt. Kétnapi várakozás után vitték őket Salzburgba.
A Balassa családban kilenc gyerek született. Az édesapának vitézségi érme volt, ecetüzeme, templomba járó, klerikális emberként tartották számon, ezért aztán Imre fiát nem engedték továbbtanulni az egyetemen. A fiú az esztergályos szakmát tanulta ki, s a nappali munka mellett később a Kandó esti tagozatára is beiratkozhatott. Októberben éppen diploma előtt állt, indult be a főiskolára, mikor a tömeggel együtt a rádió előtt találta magát… A békés napok egyikén Kopácsi Sándortól kaptak fegyverviselési engedélyt. Nemzetőr-igazolványát a mai napig őrzi.
A diplomát több év elteltével Németországban szerezte meg. Elektromérnök lett, és az IBM-nél csinált karriert. 1967-ben megkapta a német állampolgárságot. Még ebben az évben Bécsbe, majd Budapestre került. Ő segítette installálni az első számítógépet Budapesten. Öt évig dolgozott hivatalosan itt. Colos akkor sem jöhetett haza, mikor az édesanyja meghalt, mert beazonosították a személyét.
1968-ban B. I. Brassóba utazott, hogy az ottani traktorgyárban segítse a gyártás irányítását. Amikor autóval visszaindult, hosszú ideig feltartóztatták a román határon. „Mit cirkuszolnak ezek itt?” – kérdezte a magyar oldalon egy századostól. „Ezek mindig ezt csinálják” – kapta a feleletet. Aztán egy kérdés ütötte meg a fülét: „Mikor ment maga ki?” – érdeklődött a százados. „1956-ban, a rossz gyerekekkel…” – mondta. A százados elmosolyodott, és megjegyezte: „Hát olyan rossz gyerek nem is lehetett, mert ha nagyon rossz lett volna, nem engedték volna haza.”
(B. I. ma azt mondja: „Több volt a szerencsém, mint az eszem.”)