A Vajda

Nagybetűvel kell írni a megtisztelést, mert ennek a kis háznak a gazdája kicsit más, mint a szomszédság népe. Nem a ruhája teszi, nem is a rangja – botja –, hanem a gondolkodása. A bot égi „szerszám”, de nem fenyítést szolgál, hanem megbízatást. Úgy kerültem a vajda társaságába, hogy régi ismeretség kapcsán többször mondogatta: – Egyszer üljünk már le nálam, nem gyűlések szünetében, mert ilyen hivatalos helyen elhallgatom, amit mondani akarok. Eszemben sem jár. De a telepen elég csak végignéznem az utcákon, házakon, egyből tudom, kinek mi fáj.
Nem kerülgettem hát, mert ahogy találkoztunk, leültetett, belekezdett.
– Tudod, a cigányság helyzete fáj nekem legjobban. Cigány ember vagyok, van a hátam mögött kor is, hetvenkedhetnék, de én inkább a tartozásomat emlegetem, nem a forintbelit, csak amivel a bandának tartozom. A magam bandájának.
– Akik a vajdasághoz tartoznak?
– Majdnem hetven család. De nem úgy ám, mint a magyarnál, mert a famíliának vannak rokonságai, és ha nem is annyira közeliek, de idehúznak, azokat is meg kell hallgatni. Nehéz poszt vajdának lenni, azt elhiheted. Mi, falusi cigányok a gyengébb tehetségű népek vagyunk, már ami a pénzünket illeti. Ide minden segély csapolva jön, ide messziről jár a munka, a községnél is mi álldogálunk az utolsó sorban. Ha akadna vállalnivaló, az autós toborzók egyből mondják: cigány nem kell! De hát miért? Megbízhatatlanok vagytok! Egyből kinyomják az embert, és még az a tegezés: a cigány, az csak te?
Nem azzal a szándékkal jöttem, hogy csak panaszt hallgassak, de az ellenkezéstől sem akartam elhúzódni.
– Mindig kettőn áll a vásár. Ha hibás az egyik, nézd meg a másikat is! – mondom neki.
– Emberek vagyunk, de nem mindenki tart annak bennünket. Ha vitára került sor: köztetek több a tolvaj, a szavatok nem áll meg, bandában nagy a szátok, minél hamarabb szabaduljunk tőletek – hát ennyi fenntartással az indulásnál lehet szavunk? Most én mondom: rászolgált egyik vagy másik a vádaskodásra, de nem az egész. Mindenki egy kalap alatt, micsoda igazság ez?
– Elismerem, sokan az egészből vonják le a tanulságot az egyesre, és az helytelen. De ha valahol a többség hordozza a gyakoribb megtévedéseket, akkor az emberek gyorsabban kimondják az egészre az ítéletet.
– Közelebb lesz az igazsághoz, ahogy én mondom: minálunk több a lopó, de több a csóró is. Nem veszem a hónom alá, nem bújtatom a ház háta mögé a rosszat, de mindig azt keresem, mitől romlott el. Engem, akármi történik, előrángatnak, némelykor még vallatnak is: mit tudok a bűnösről? Hát ott lehetek én mindegyik útjánál, járhatok a sarkukban? Akkor azt belátják, de jön a támadás: maga a vajda, maga ismeri. Csak kapkodom a fejem, hogy feleljek én száz meg kétszáz emberért? Most, hogy így a nyomorúság bekerített bennünket, többet tudok egyikről és másikról, de az az én bajom. Akkor volt jó, mikor az emberféle mind dolgozott. Akkor kevesebb volt a panasz is.
– Nem először találkoztunk, hallottam én tőled, hogy mikor sok volt a pénz, sok lett az ital.
– Az abból származott lárma a telepen belül simult el, akkor magunkkal voltunk elfoglalva. Az az én bajomat csomózta, de az nem került törvényre-bíróságra. De most! Hát mondd meg te nekem, mit csináljon a sok ténfergő. Az asszony hajtja, nézzen valami munka után. Elmegy, elkódorog, de belekerül valami nemszeretembe. Hát idejön hozzám, segíts, mert keresnek! Nem üthetem agyon, csak itt kiabálok vele. Adjál inkább kenyeret, vágják a fejemhez. Honnan, te csavargó, hát mi vagyok én? Naphosszat veszekedhetnék, de attól se kenyere nem lesz, de a bajba már belemártózott. Törvénykezés, elzárás, na ott legalább van egy kis meleg étel. Még boldog is. Maradnak a rajkók, az asszonyok, én meg hallgatom: a tűz megégethetné már azt a vajdát is, ez sem a mi pártunkat fogja! Jönnének ide csak egy hónapra a bírók, a rendőrök, de legelőször a politikusok, és élnék át, amit én kapok. Csavargatom a rádiót, mondaná, merre akad munka, de csak szájalnak, mink meg döglünk éhen. A legnagyobb baj, hogy senki nem segít. Azt én felfogom, hogy nem oszthat kosztot valaki minden telepen minden családnak, de ott már tartani kéne, hogy legalább egy családban egyvalakinek lehessen munkája, fizetése. A tanácstól vagy mitől kerestetnek, nem viszik a gyerekeket oltásra. Nem járnak rendesen az iskolások a foglalkozásokra. Eladták az ingyen kapott könyveket, irkákat. Jelenjenek meg a szülők az iskolai kihallgatásokon. Ott aztán csak a háborúskodás, veszekedés, ordítozás. Megint következik a feljelentés. Előrángatnak. De most mondja már meg, de ápertén valaki, mit tett ez a rendszer a cigányságért? Elmondtam százszor, most mondom neked százegyedszer: hiányzik a felsorakoztatásunk. Igenis kellenének a cigány iskolák. Az ottani rendért aztán mi felelnénk! Onnan nem volna kimaradás! Az iskolákhoz tanítókat kell állítani. A mi indulásunkat nem holnap, de most kell segíteni. Lejjebb a cigányság már nem szorulhat!
Most aztán magam is belesodródtam a gondok sűrűjébe. Albert, az én ismerősöm derék, jóravaló ember. Sokra is vitte, technikumi érettségit tett. De nem ez a legfigyelemrevalóbb cselekedete, nyugdíjasan visszament, hogy segítsen a nagyobb családon, a sorstársain, és felvállalta ezt az igazán nem könnyű megbízatást, a vajdaságot. Nem olyan ez, mint valamikor, mikor a haldokló prímás mellett a nóta szerint ott van a vajda. Ezt szépen el lehet muzsikálni, de a telepi életet reformálni összetettebb megbízatás, mint valaha is volt. Ő tartalmasan fogalmazta: elmaradt a felsorakoztatásunk. A köznapi szóhasználat felzárkóztatást mond, de nem ez a lényeg, hanem a nagy lendületben dübörgő ország, miközben a miniszteri szónoki emelvényekről Európa felé robog, több mint félmillió embert jóval a megélhetési színvonal alatt hagy kínlódni, gyötrődni, ideírom: pusztulásra.
„Csak a nevem ki ne tedd az újságokba.”
Ezt a figyelmeztetést saját érdekében kérte, de tudtam, hogy a félelem diktálta, mert ha a telepiek megtudnák, előttük nem állhatna meg, de az önkormányzat is megsértődne: miért kell szellőztetni az ő problémáikat. Ne szemérmeskedjünk, mert félmillió emberről van szó, akik a legkisebb gondnál is kisebbet jelentenek az esélyegyenlőségi minisztérium és a kormányzat számára. Azt írtam zárójelben, befejezetlen tudósítás. Mert ezzel semminek nincs vége, hogy feltártuk a bajt. Ide semmiféle száz vagy már nem is tudjuk, hány lépés hoz papíron ígéretgazdag megoldást, mert félmillió hazánkfia közül nagyobb része naponként éhezik. Bizony a telepektől egyre messzebb lesz Európa, de még Stájerország is.