Egyre többen állítják, hogy ott voltak a lakiteleki sátorban 1987. szeptember 27-én. Végül is hányan voltak ott?
– A helybéli támogatókkal együtt 181 résztvevője volt az első lakiteleki találkozónak.
– Hogyan kezdődött, kik szervezték meg A magyarság esélyei című tanácskozást?
– A Rákosi- és a Kádár-korszakban emberek, könyvek, gondolatok kerültek tilalmi listára, kínpadra, szégyenpadra. Hivatásos gyújtogatók égették föl a magyar nemzetpolitika lehetőségeit, de a hamu alatt mindvégig ott parázslott egy-egy név, gondolat és a régi igazság: a könyv elégetése még nem válasz a könyvre, az elhallgatott valóság pedig előbb-utóbb visszabeszél. Trianon, Szárszó, Corvin köz, a prágai Vencel tér, a gdanski hajógyár, Teleki Pál és Nagy Imre, Bibó, Németh László és Mindszenty bíboros s még mennyi, de mennyi történelmi metafora, hiteles hely és személyiség, aminek és akiknek említése a hetvenes–nyolcvanas években gondolatokat mozgósított, az összetartozást erősítette. Történelmi élmények, megpróbáltatások emlékidéző sorsközösségben, irodalmi folyóiratok, Alföld, Forrás, Tiszatáj, író-olvasó találkozók, templomok és művelődési házak, asztaltársaságok és kutatóintézetek szellemi fókuszában, Sára és Kósa filmjeiben, a „nomád nemzedék” népi kultúrát, hagyományt, a Kárpát-medencei történelmi hazát felfedező kapcsolatrendszerében hívódtak elő a bibói „szabadság kis körei”, tiszta forrásokból búvópatakok, amelyek aztán a hetvenes évek második felében Illyés Gyula és Csoóri Sándor életművével a politikai tűréshatárt is átlépő, bátor kiállásaival törtek a felszínre. Lassú víz pártot mos, mondogattam, és elégtételt jelentett már egy-egy kibontott metafora, a határon átcsempészett könyv, egy megszervezett író-olvasó találkozó, a lemásolt Nagy Gáspár-vers. A közéleti politikai akadálypályán Kiss Ferenc és Csoóriék első célja a Bethlen Gábor Alapítvány és a Hitel című folyóirat engedélyeztetése, megszervezése volt. Az évtizedes szervezői akaratban olyan szellemi erők edződtek és váltak vonzerővé, mint Bíró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula és Für Lajos. A szellemi összetartozás mellett már cselekvési program is növelte ezt a kört, és lett 1987-ben a lakiteleki találkozó szervezője, előkészítője többek között Bakos István, Bihari Mihály, Csengey Dénes, Joó Rudolf, Kiss Gy. Csaba. A lakiteleki találkozó kiváltó oka az volt, hogy az előzetes egyeztetések ellenére a Beszélő körüli ellenzéki csoport 1987 júniusában elkészítette és terjeszteni kezdte a Társadalmi szerződés című reformprogramját. Úgy tűnt, hogy az élénkülő ellenzéki mozgásban statiszták, eszközök lehetünk, s ekkor erősödött az igény, hogy újra kezdeményezni kell, mert ha nem szervezzük meg önmagunkat, akkor – Bíró Zoltán lakiteleki gondolatát idézem – a katasztrófához vezető folyamatos történelmi sodrásban a nemzet a nagy világpolitikai mozgások között gyámoltalanul és tehetetlenül sorvad el.
– Ön hogyan jutott el addig a pontig, hogy a társadalmi elégedetlenség egyik vezéralakja legyen?
– Édesapám a Csepel Művekben, édesanyám éveken át éjszakai műszakban dolgozott, talán ezért is váltam érzékennyé azok iránt, akik nehéz sorban élnek. Középiskolásként a velem egykorú, családból kitaszított, nevelőintézetekből szökött fiatalokon próbáltam segíteni. Írni akartam az életükről, ezzel akartam kiprovokálni a kedvező változást, de mindig belegabalyodtam a sorsukba, nem tudtam kimenteni őket a csapdákból. A csepeli Olvasó Munkás Klubban Tamási Lajosnak, a Piros a vér a pesti utcán szerzőjének életsorsa, az Országos Széchényi Könyvtárban Szíj Rezső történelemórái tanítottak valóságismeretre, s megannyi kudarcélmény után szinte menekültem Budapestről, hogy majd egy kis faluban, tanyán, távol a világ csúfságaitól és zavaraitól érthető világban fogok élni, családban, emberi közösségben, természetben. 1969-ben, húszévesen jöttem Lakitelekre. Öt tanévet tanítottam Szikrában tanyasi iskolában, ezt követően 1994-ig a lakiteleki általános iskolában. A helyi művelődési házban a Kalevalától a Karnyónén át az Énekes madárig sok-sok színdarabot rendeztem, s a színjátszó csoporttal eljutottunk Pozsonytól Kassáig, Farkaslakától Gdanskig, emellett a kezdetektől író-olvasó találkozókat, kiállításokat, Vass Lajossal, Kálmán Lajossal népzenei találkozókat szerveztünk. Már a hetvenes évek elejétől a helyi érdeklődőkön kívül jöttek az estekre Kecskemétről, Budapestről, az ország minden részéből.
– Kiket hívtak meg vendégnek ezekre a találkozókra?
– 1970-től rendszeresen szervezett találkozókon vendégünk volt többek között: Balczó András, Czine Mihály, Fekete Gyula, Görömbei András, Ilia Mihály, Kiss Dénes, Nagy László, Mensáros László, Sándor György, Serfőző Simon, Szécsi Margit, Tompa László, az emlékesteken Veres Péter, Kodály Zoltán, Latinovits gondolatait idéztük meg. Az erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai esteken az elszakított nemzetrészek irodalmának kiválóságai jöttek Lakitelekre. Illyés Gyula, Csoóri Sándor és Bíró Zoltán segítségével a politikai tilalom és tűrés határán szervezhettem meg 1979 májusában a fiatal írók találkozóját, ahol a kétnapos tanácskozáson a korszerű nemzeti önismeret vitáján túl a nemzeti és a nemzedéki együvé tartozás tudata is erősödött. Talán ez is ösztönzött, hogy amikor nem egészen egy esztendő múlva Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című tanulmányát a kecskeméti Forrás című folyóirat több ezer példányából pártutasításra kivagdosták, s a helyére más tanulmányt enyveztek, tiltakozó levelet írtam a főhatóságoknak, többek között a megyei első titkárnak, a minisztériumnak, és Pócs Péter grafikus barátom piros Trabantjával beautóztuk az országot, s 45 tiltakozó aláírást gyűjtöttünk Apáti Miklóstól Tüskés Tiborig. 1982-ben Az írószövetség története címmel Elek Istvánnal, Márton Gyöngyivel emlékidéző sorozatot indítottam az írószövetségben, amelyet az 1956 történéseit valósághűen bemutató részt követően betiltottak. 1983 novemberében Csoóri Sándort már nem a lakiteleki művelődési otthonban, hanem a falu széli házunkban láttuk vendégül helybéli és kecskeméti barátaimmal együtt. Fiatal képzőművészekkel, Gyöngyösi Gyöngyivel, Gulyás Gézával, Tábori Arankával az egyetemes magyar költészet választott verseit illusztráltattam, és 1985. október 22-én lüktetően eleven költőtalálkozón – Aczél Géza, Ágh István, Baka István, Buda Ferenc, Csoóri Sándor, Görömbei András, Kovács István, Medvigy Endre, Nagy Gáspár, Ratkó József, Serfőző Simon, Szervácz József, Szécsi Margit, Székelyhidi Ágoston, Tornai József, Tóth Erzsébet, Utassy József, Veress Miklós, Zalán Tibor jelenlétében – Papp Gábor művészettörténész nyitotta meg a versantológiát és a kiállítást, ahol hangszalagról Illyés előadásában elhangzott a tiltott vers is, az Egy mondat a zsarnokságról, és Kányádi Sándor versének illusztrációja mellett a Münchenben élő Tollas Tibor versének grafikus látomása is megjelent. Közel ötszázan vastapsoltak a verseknek, költőknek, az ország minden részéből érkezők később az MDF alapítói, helyi szervezői lettek. A falu széli házunk, kertünk egyre több baráti találkozó helyszíne lett.
– Gondolom, a hatalom ezt nem nézte tétlenül.
– 1986 novemberében közel százan gyűltünk össze Buda Ferenc 50. születésnapjának megünneplésére. Az író barátokat, tisztelőket a házunkhoz vezető dűlőutakon rendőrök igazoltatták, aztán erős készültséggel vigyáztak bennünket egész éjszaka, s eközben a lakiteleki piactéri boltot a tolvajok feltörték. Kaptam is a helybéliektől bátorító mosolyt. „Míg a tanár úr házát felügyelték a rend szigorú őrei, addig az igazi bűnözők szabadon garázdálkodtak.” Egyre mélyebb kapcsolatrendszert sikerült kiépíteni az országban és a trianoni határokon túli területeken. A hetvenes évek elejétől nemcsak a helybéli színjátszókkal, de feleségemmel, gyerekeimmel vagy egyedül jártam az országot. Gyalogtúrák Gálfalvi Györgyékkel Erdélyben, felvidéki képzőművészeti látogatások Szíj Rezsővel, Kárpátalján szakdolgozatomhoz gyűjtöttem anyagot, ide például csak úgy jutottam el, hogy rokoni kapcsolatot hamisítottam. Nyugat-Európába 1977-ben utazhattam először, újságíró unokatestvérem, az 1956-os menekült Lezsák Mihály vitt Münchenbe, Párizsba. Felvettem a kapcsolatot a Látóhatárral, a Nemzetőrrel, a Szabad Európa Rádióval, maradandó barátságot kötöttem Tollas Tiborral, Juhász Lászlóval, Borbándi Gyulával. A clevelandi Papp Gáborék alternatív József Attila-díjjal jutalmaztak, s megkaptam a következő esztendő díjainak jelölési lehetőségét is. Mindez, valamint a Kilencek – többek között Kiss Benedek, Kovács István, Rózsa Endre, Utassy József – költői csoportosulás elismerése, díja megsokszorozta erőmet, könnyebb volt elviselni a megalázó helyzeteket, tiltásokat, a kiutasítást Erdélyből, a bevont nyugati útlevelet, a megfigyelést, a baráti környezet zaklatását. Miközben falu széli, közel százesztendős vert földes házunkat baráti, rokoni segítséggel tataroztuk, neveltük három gyermekünket, feleségem igazi társam is volt. Tanítottam az iskolában, szakköröket vezettem, családokat látogattam, befogadtak, otthonom lett ez a Tisza menti táj.
– Milyen kapcsolata volt a radikális demokratikus ellenzékkel?
– Felemás. Magam is kerestem az együttműködés lehetőségét, engem is próbáltak akcióba hozni, de a rossz élmények miatt óvatos voltam. Nem akartam kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, és erősen zavart, taszított néhány pökhendi alak viselkedése is, akiket szalonellenzékieknek tartottam. Ők rokoni védelemben, ideológiai kacskaringók után unottan pózoltak amerikai tanulmányutakról, ösztöndíjakról, engem taszítottak a „minél rosszabb, annál jobb az ellenzéknek” és a „kell egy kis politikai műbalhé a figyelem miatt” elvek. Ezeknél színjátékot éreztem, provokációt, liberalizmusuk nem volt más, mint demokratikus jelmezbe bújt eszmei zűrzavar, anarchia. Nekem ők ne szidják a rendszert, nekik semmi sem drága, nincs tétje a szavuknak, jólétük forrása is bizonytalan volt számomra. Az ellenzéki körökkel többnyire felszínesen s csak részben alakult ki bizalmi kapcsolatom. Rendszeresen olvastam, terjesztettem a szamizdatos kiadványokat. A Beszélő, a Hírmondó, a Magyar Figyelő terjesztése mellett röplapokat másoltam indigóval, aláírások gyűjtésében segítettem, illegális találkozókon vettem részt. Többek munkáját tiszteltem, becsültem, így Bába Iván, Csalog Zsolt, Göncz Árpád, Krassó György, Lakner Zoltán, Molnár Tamás, Mécs Imre, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Vásárhelyi Judit tevékenységét. Konrád György iránti rokonszenvemet az 1987-es lakiteleki felszólalása is megerősítette. Jó kapcsolatom volt a szolnoki Inconnu csoporttal, az erdélyi Ellenpontok íróival, terjesztőivel, a pesti Rakpart Klubbal, Diczházi Bertalannal és Horváth Mihállyal, a szentendrei Petőfi Egyesülettel, Dragon Pállal, Kun Csabával, a Klubtanáccsal, Bégány Attiláékkal, Medvigy Endrével, aki az Egyetemi Színpadon szerkesztett irodalmi esteket. Kiskunmajsán Kozma Hubáék szervezték a nehezen megtűrt és zaklatásokkal fenyegetett kiállításokat, találkozókat, ez a baráti együttműködés engem is erősített.
– És az emigráns kapcsolatok?
– Évről évre bővültek: lakiteleki házunkba jöttek Tollas Tibor Varázsköréből, Gulyásék, Galló Gézáék Ausztráliából, Kovács Kálmánék Bécsből, Pap Ivánék Svédországból, Pető Ferenc Houstonból, Tar Pálmáék Venezuelából. Hoztak híreket, tilalmas könyveket, újságokat, s Tollas Tibor több rabtársát, ötvenhatos elítéltet, drámai sorsot is megismerhettem. Összegezve: a hetvenes évek elejétől 1987-ig kialakult sokágú, sokrétű kapcsolatrendszerből is szerveződött az első lakiteleki találkozó, a Magyar Demokrata Fórum.
– Kikről nem esik szó azok közül, akik meghaltak vagy félrevonultak, de jelentős szerepük volt az MDF legnagyobb rendszerváltó pártjává alakulásában?
– A szerveződés folyamatában a lakiteleki találkozók résztvevői mellett a Jurta Színház és a vidéki tematikus fórumok közönsége vitte a hírt, s közülük sok százan lettek alapító tagjai, szervezői a helyi MDF-nek. Ők tették igazán rendszerváltó politikai erővé az MDF-et. A körülmények biztosításában Széles Gábor érdeme elévülhetetlen. Nagy hatással volt az MDF szellemi arculatának alakulására, szervezésére Makovecz Imre, a színészek közül Bubik István, Cserhalmi György, Kubik Anna, Sinkovits Imre, az életfás emblémát adó Szörényi Levente, a sportolók közül Gyarmati Dezső, Grosics Gyula, Glatz Árpád, a rendszerváltó „Továrisi, konyec” feliratú és szent koronás címeres plakátokat megrajzoló Orosz István grafikusművész. A helyi és országos szervezőkön kívül rendkívül sokat tettek az első szabad választás MDF-es kampánycsapatának szakemberei: Aba Béla, Balogh László, Nemessúri Zoltán, Poros László, Talpassy Zsombor, Váli Miklós és Veszely Géza.
– Milyen szerepet játszottak a fordulatban a reformkommunisták?
– Én Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt, Pozsgay Imrét soha nem címkéztem reformkommunistának. A kifejezést sem használom. A diktatúrát nem lehet puhítani, elviselhetővé tenni, s ahogy nincs reformnáci, úgy reformkommunista sincs. A szó eredeti értelmében vett kommunista a Kádár-rendszer utolsó évtizedében aligha létezett. Az MSZMP közép- és felső vezetésében több politikai irányzat élt egymás mellett. Voltak, akikben élt a nemzeti elkötelezettség érzése, voltak, akik sajátos liberalizálás híveivé váltak, és persze a helyi és országos hatalomban ténylegesen volt az a káderréteg, amelynek nagyon is megfelelt – már csak egzisztenciális okokból is – minden úgy, ahogy éppen volt. Aligha vitatható, hogy voltak az MSZMP-ben reformerek, akik hívei voltak a változásnak, de az is hamar kiderült, hogy köztük nagy eltérések vannak a változások jellegét és tartalmát illetően. Más irányt képviselt Pozsgay Imre és Szűrös Mátyás, és mást Nyers Rezső vagy éppen Aczél György. Nekünk az előbbiek lehettek partnereink, mert Pozsgay és Szűrös sok tekintetben közel állt az MDF eszmeköreihez és rendszerváltó magatartásához.
– Valóban le volt játszva minden? Egyesek azt állítják, hogy itt nem valódi rendszerváltás volt, hanem a titkosszolgálat készítette elő a régi nómenklatúra megbuktatását és az új vezető elit felállását. Igaz ez?
– Én rózsadombi és egyéb titkos megállapodásokról nem tudok. Azt viszont nem zárom ki, hogy valamiféle paktum köttetett nemzetközi szinten, így menthette át a diktatúra MSZMP-s és KISZ-es vezető rétege hatalmát a nyolcvanas évek második felében, előbb a gazdaságba és a tömegtájékoztatásba, 1994-ben a kormányzati hatalomba. Tény, hogy a fiatal MSZMP- és KISZ-vezetők a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kiváló kapcsolatokat építettek ki a nyugati – több országban kormányra került – eurokommunista vezetőkkel, s ez a kapcsolat később a gazdaság területén is megerősödött, és a nyolcvanas évek második felében, a szabad rablás időszakában ezek a kapcsolatok már kemény tőkés érdekeket szolgáltak. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy 1987–88-ban még döntően rajtunk múlott a magyar rendszerváltás sorsa. A nemzetközi tőkéscsoportok, a titkosszolgálatok és a nyugati politikai tényezők csak később ragadták magukhoz az irányítást, a dolgok terelését a nekik kedvező irányba. Nekik – megfelelő ígérvényekkel és garanciákkal – ebben volt alkalmas partner a hazai egykori nómenklatúra, amely gátlástalanul alkalmazkodott az új gazdák privatizációs és politikai igényeihez. Az eredeti, Lakiteleken megalakult MDF és annak vezetői ebben a játszmában nem vettek részt, politikai és erkölcsi alapelveik ezt eleve nem is engedték volna meg. Hozzáteszem: érdemben meg sem kísérelték a másik oldalról, hogy e játszmába bevonják az MDF-et. Legalábbis 1989 őszéig ilyesmi nem történhetett volna, az alapító elnökség, amely az MDF-et irányította, eléggé egységes és töretlen volt még ahhoz, hogy ilyen próbálkozásnak – ha lett volna – könnyedén ellenálljon.
– Legendák keringenek arról, hogy Antall József és Lezsák Sándor között feloldhatatlan ellentét volt. Ha így van, mi volt a nézeteltérés oka?
– Bár megértettem a racionális érveket, belül soha nem fogadtam el, hogy Bíró Zoltán átadta a helyét Antall Józsefnek. Ezzel megtört a politikai szerveződés iránya és lendülete. Tudtam, hogy csak a kapcsolatrendszer, a mozgósító erő, a szervezés miatt van rám szükség. Két hónappal a második lakiteleki találkozó után, 1988. november közepén már hatezer tagunk és 400 helyi szervezetünk volt, januárban pedig több mint tízezer volt a taglétszám, mindezt a lakiteleki lakásunkból szerveztük meg. Ezzel a kapcsolati és bizalmi tőkével voltam képes biztosítani a Hősök terén Nagy Imre és társainak temetését, vagy 1989. december végén elvezetni a 143 autóból álló segélyt szállító kocsisort Marosvásárhelyre. Antall József kezdetben erősen bizalmatlan volt. Az elnökségi üléseken mellette ültem, sok apró cetlit, följegyzést őrzök. Kapcsolatunk korrekt volt, néha már a bizalmasabb előkészületekbe is bevont. Ahogy a betegsége súlyosbodott, úgy kerültem vele szorosabb kapcsolatba. Az első ciklusban nem voltam parlamenti képviselő, ezért leveleket is írt, az egyikben például segítséget kért, mert ahogy írta: „körül vagyok véve az ellenséggel”. Az tény, hogy valóságélményemet az esetek többségében nem tudtam egyeztetni a rendszerváltó törvényekkel. Az elnökségi üléseken sokszor maradtam kisebbségben „nem” szavazatommal, ilyenkor a hátam mögött nyilván fölerősödött a „mit akar ez a falusi tanító a profi politikusok között?” kérdés.
– Beszélhetünk ennek kapcsán a népiek és urbánusok vitájáról? Vagy erről szó sem volt?
– Az úgynevezett népi–urbánus vita már a két világháború közötti időben is pontatlanul jelölte meg a lényeget. Ez sohasem volt a vidékiek és a városiak ellentéte, hanem merőben más álláspontot jelentett a haza, a nemzet, a nép, valamint a trianoni döntéssel elszakított magyarok ügye, beleértve mindezekbe a társadalmi berendezkedés és igazságosság, valamint az elosztás kérdését. Ez utóbbi értelmében, tehát a nemzet, a magyarság jövőjét illetően ez az ellentét a XX. században – kisebb-nagyobb mértékben – mindvégig fenn is maradt. A rendszerváltás első napjaiban még úgy tűnt, hogy a legfontosabb kérdésekben feloldható a szembenállás. Tettünk is lépéseket ennek érdekében, ám hamarosan kiderült, hogy a pártosodás során az ellentét még markánsabb és nyilvánvalóbb lett, mint addig bármikor az eszmék terén és a gyakorlati politikában. A rendszerváltás nyomán ugyanis azzal a neoliberális ideológiával és politikai gyakorlattal kellett szembenéznünk, amely Magyarországot – és a világ országainak a többségét – a nagy nemzetközi gazdasági és politikai érdekcsoportok kiszolgáltatottjává tette. S ez formál, torzít erkölcsöt, iskolát, gazdatudatot és kultúrát. Így sodródott a keresztény Európa olyan alkotmány elfogadása elé, amelyből kiűzték a keresztény kifejezést.
– Kínálkozott más út is a rendszerváltás megvalósítására?
– Ennyire voltunk képesek így együtt a trianoni határokon belül tízmillióan. Azt azonban tudom, hogy a magyarság érdekeit tisztességesebben szolgáló hazai politikai erőkkel lehetett volna nagyobb ellenállást tanúsítani, és kevesebb anyagi és erkölcsi veszteséggel véghezvinni az átalakítást. Az elszámolás és egyáltalán: a történészek kutatása még hátravan, mert a tényleges hatalmi eszközök a haszonélvezők kezébe kerültek, nekik pedig a számadás a legkevésbé sem áll érdekükben. Mindezek ellenére az a meggyőződésem, hogy erre az elszámolásra sor kerül, és hiszem, hogy a kiigazításra is lesz alkalom, mert az ország, a Kárpát-medence és maga Európa sem maradhat sokáig ebben a zavaros és bizonytalan állapotban. Amikor itt volt az ideje a „tavaszi nagytakarításnak”, akkor azt elmulasztottuk, nem volt elég erőnk hozzá. Ifj. Fekete Gyula, Szűcs István, Zacsek Gyula, az igazságtételi kezdeményezésekben pedig Dénes János, Zétényi nem tudtak politikai erőt állítani a felismert igazságuk mögé. Most érik a helyzet egy nagyobb és átfogóbb erkölcsi nagytakarításra, mert egyetlen nép sem törődhet bele abba, hogy valakik egykor tehetetlenségre és kiszolgáltatottságra ítélték, s ennek most már így kell maradnia az idők végezetéig. A Nemzeti Fórumot is azért szerveztük, hogy legyen emberséges és nemzeti érdekű programunk – és persze cselekvő erőnk – kiigazítani mindazt, ami ebben a rendszerváltásnak nevezett másfél évtizedben eltorzult.
– A sors fintora, hogy az alapító atyákat zárták vagy szorították ki az MDF-ből.
– Sok vereséget megéltem, de József Attilával mondhatom: „Le vagyok győzve, győzelem ha van, de nincs, akinek megadjam magam.”
– Miután kizárták az MDF-ből, megszervezte a Nemzeti Fórumot. Milyen esélyekkel, milyen reményekkel? Az MDF-nek búcsút mondhatunk?
– Ma a Nemzeti Fórum az eredeti Magyar Demokrata Fórum.
– Tizenöt éve erre a rendszerváltásra gondolt?
– Ötvenhat novemberében szovjet tankok verték le a forradalmat, a szabadságharcot, a nyugati világ pedig statisztált, 1989–1990-ben a nyugati pénzvilág verte le a rendszerváltó magyar nemzeti akaratot, a szovjet rendszer pedig összeomlott. Mindkét leveretésben a hazai kollaboránsoknak kedvezett az idő. Mindkét leveretésnek az áldozata pedig a nemzet többsége lett. A következő években elválik, hogy mennyi esélyünk maradt a nemzeti újjászületésre. Erre most a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség által van lehetőségünk.
origo.hu
Orbán Viktor lerántotta a leplet a baloldal legújabb tervéről – videó
