Az elveszett értelmiség

Egyre többen kérdezik: mit tesz értelmiségünk az ország megosztottsága ellen? Mivel múlatja idejét a magyar értelmiség? Értelmetlen kérdések, mert a nevezettek népes csoportjának az a kifejezett vágya, hogy a megosztottság fennmaradjon. A politikai korrektség jelszavával tizenöt év óta olyan szellemi hidegháború zajlik, melynek csatazaja elnyom minden hangot, ami az ország állapotát, a magyar nemzet közérzetét, közös felelősségünket, a rendszerváltás komoly kritikáját kérné számon. Mondjuk a politikai eliten. Amelynek minden tévelygéséhez és lódításához a médiaértelmiség java része önös érdekből falaz. Nem akkora ország ez, hogy ne tudjuk, melyik sztárriporter hol lakik, hol nyaral, mennyi VIP-kölcsöne van, milyen álomkocsival jár, ki utaztatja, melyik üzletágban érdekelt a műkincs-kereskedelemtől a libatömésig. Néha kiderül valami, például hogy az egyik médiaiskola környékén a tandíjak körül gond van. Folytatás? Néma csend. Lehetséges, hogy a média megmondóemberei nem függetlenek, de nem is pártatlanok?
Mindenről tudunk, de a felét sem mondjuk ki, elkoptatott idegeink, egzisztenciális fenyegetettségünk okán, vagy mert a baloldali médiatúlsúlytól szenvedve belefáradtunk az egyenlőtlen harcokba, és többen is az egészségünkkel fizettük meg az árát. Egyébként meg ki szeret bíróságra járni, amely úgy akarja a véleményeket regulázni, hogy börtönre ítéli az újságírót? Nincs hol, mert nincs kivel vitatkozni, hiába lenne hozzá muníció. A médiaértelmiség állócsillagai nem vitáznak, hanem sorozatvetővel lőnek. A két tábor mostanra két külön világ. Amit nehéz megszokni, az a kényszeres hazudozás. Már a médiaiskolákban teljes fordulattal működik a rábeszélőgép: szerintük tehetség csak a balmédiában létezik.
A közszolgálati televízióban évek óta nem szerepelnek azok, akik nem a kormány véleményét szajkózzák. Az Este többször is durván megsértette a közszolgálatiságot. Ideje is volt a vezetőjét kitüntetni. A Nap-kelte műsorvezetői, talán Betlen János kivételével, a hevesnél is hevesebben védelmezik az aktuális kurzust. Az Össztűz műsorának jellemző percei, amikor az ellenzék politikusának a kérdező és műsorvezető a kormány iránti szervilizmusból egymással versengve magyarázza a kormányfő intézkedéseinek nagyszerűségét. Itt érhető tetten a magyar specialitás, amit szabadalmaztathatnánk az Európai Unióban: az ellenzékellenes újságírás. A kereskedelmi televíziók nem vesződnek ilyesmivel. Nekik meg kell szolgálniuk a koncesszió meghosszabbításának nagyvonalú adományát. A néző meg egye, amit kap, még felébredne az ellentétes vélemények ütközésének zajától. A független és szabadelvűnek minősített lapokban vicces színjátékok folynak értelmiséginek aposztrofált szerzőkkel. Vita címén vagy egymást dicsérik, vagy kíméletet nem ismerve repülnek rá politikai „ellenségeikre”, akik valamiért mindig a jobboldalról kerülnek ki.
Idáig süllyedtünk. A hitelesség, kevés kivételtől eltekintve, kiüresedett szólam. Az aláírók, a besúgók, a jelentgetők mára mind hiteles személyek, akik úgy viselkednek, mintha tettük vállalható lenne. Kis botlás és kitérő, aminek súlytalanságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nevezett személyek változatlanul írnak, szerepelnek, műsort vezetnek, miközben arcizmuk nem rándul.
Magyarország egyetlen irodalmi-értelmiségi hetilapját, a gyűlölet újságját nem lehet komolyan venni. A nagyközönség előtt folyamatosan diszkreditált Magyar Demokrata legrafináltabb szerzője sem képes túlszárnyalni például Vásárhelyi Máriát, az Élet és Irodalom állandó szerzőjét. A hideg gyűlöletet, az acsargást, a folytonos botránykeltést, a pöffeszkedő önteltséget, mellyel viszonyul azokhoz, akik véleménykülönbségük folytán nem tetszenek neki. A főszerkesztő pedig sajnos cinkosa ennek a rossz emlékeket idéző revolver-újságírásnak. Az Élet és Irodalom példája azért fájó, mert a Bölöni György közreműködésével alapított értelmiségi hetilap nem a kádári időkben, hanem mostanra ért a mélypontjára. A szellemi izgalom helyett hetenként gyönyörködhetünk a jobboldal nevesített tagjainak erkölcsi kivégzésében.
Az értelmiség megosztottságát konzerválják azok a díjak és elismerések is, melyeket szigorúan egy kis csoport között osztogatnak széjjel. Mára megtelni látszik a médiazsenik kontingense; a „Minden hatalmat a szovjeteknek!” mintájára évek óta szinte minden díjat nekik adnak a zsűrik. Hullik a Pulitzer-, az Opus-, a Hemingway-, a Tolerancia-, a Kossuth- és a Sztálin-díj. Ja, ez utóbbi elévült, csak a szelleme kísért. Elérkezett a pillanat, hogy már nincs kinek adni, mert a haverok Bolgártól Fialáig, Mestertől Megyesiig úgy néznek ki, mint Brezsnyev díszruhájának felső zsebe. Ők Magyarország legkiválóbbjai? Ó, igen, Mester, aki nyelvét teríti Gyurcsány alá, ó, igen, a türelem bajnoka, aki rádiójában ordibál, vegzál, zaklat és lenáciz mindenkit, aki más véleménnyel bír. Nem különb a szexuális ismeretekben jártas médiavitéz sem, aki megbeszéli a nyugdíjasokkal, hogy sokkal jobb éhezni és fázni, semhogy egy jöttment cigány dirigáljon a kormány élén.
Mivel foglalkozik az értelmiség? Amikor orvoshoz megyek, akinek foglalkozása a leghumánusabb értelmiségi szakma lenne, meglepődöm. Tanúk nélkül, a folyosón cserélünk véleményt. Hangosan nem, mert az MSZP szeme és füle mindenütt jelen van. Azt mondja, ez a jellemző. A tanárok most kerülnek sorra, virágnyelven megüzenték nekik, lusta banda, ideje elfelejteni a szakmaiságot, birkózzatok a halmozott hátrányokkal megterhelt osztályokkal. Bibót már annyian koptatták, de nem árt felidézni: demokratának lenni annyi, mint nem félni. Ma viszont nagyon félnek az emberek. A 2002-es választás után mindenütt megtapasztalták, mekkora az MSZP–SZDSZ-koalíció demokráciadeficitje. Mindenkit eltávolítani, aki nem az ő emberük, ez volt a jelszavuk. Mindenkit kirúgni, akiről csak sejteni lehet, hogy nem az ő véleményüket osztja. Az MSZP, a szociáldemokrácia álarcában, még ma is bolsevik módon számol le a másként gondolkodókkal.
Kapott a magyar társadalom az értékadó értelmiségétől, íróktól, költőktől, építészektől, újságíróktól, tévésektől, művészektől pontos helyzetelemzést? Szellemi fogódzót? Bátorítást? Nem kapott. Helyettük alkuk és egymás elárulása következett a kormányzati zsebpénzek egyirányú dugdosásának reményében. Példa erre az írószövetség tudatos szétbomlasztása. A feltálalt szellemi táplálék pedig Sas Józsik, Heti hetesek, pletykamagazinok, Boros és Bochkor vagy kártyajósok és skriblerek, Lengyel Lászlótól Kende Péterig.
A kevés és józan hang, amely megjelenik eldugott folyóiratokban, éjjeli tévéműsorokban, felelősen megírt analízisekben, kevés és „nem jön át”. Jellemző, hogy agyondicsért, ifjú költőnknek a gyermekvers és a mondóka az erőssége. Értelmiségünk más részei ide-oda csapódnak pártok és programok között, ha nem is bocsátják magukat áruba, a pragmatikus túlélést választják.
Aki nemcsak túl, de jól is akar élni, az ne foglalkozzék a magyarság sorskérdéseivel, ne érdekeljék demográfiai mutatók, a rákos megbetegedések száma, a család megmaradása, társadalmunk szövetének foszladozása, a generációk szembefordítása, a hit és az egyházak, a környezetszennyezés, a honfoglalás, az őstörténet vagy a félmúlt. Az értelmiség súlya és szava mára erőtlenül egy a sok közül. Gáspár Győző húsz böffenete mellett, ha jutna idő egy Arany János- költeményre, jó aránynak számítana. Ha jutna idő.