Betű és szó a Tisztelt Házban

Olvasom, hogy kevesebb papírt használnak a T. Házban. A kiprintelt dokumentumok száma a harmadára-negyedére csökkent, a költségek pedig évente több mint százmillióval mérséklődtek az informatikai rendszer korszerűsítése óta. Korábban évente 12 milliónál is több papírlapot fogyasztottak, ez ötmillióra apadt, a költségek 84 millió helyett 35 milliót tesznek ki.
Szép, szép – mondhatnám, bárha a parlamenti nyelvben és stílusban is ilyen változás következett volna be. Egy német mondás szerint: ami nem kerül pénzbe, az nem is érték. Mintha ezért rontanók tudatosan a nyelvet a parlament széksoraiban. Pedig a nyelv, s ezt Bárczi Géza óta tudjuk, elsősorban az anyanyelv. Nem csupán gondolataink és érzéseink közlésének, kicserélésének eszköze, hanem nekünk, magyaroknak, mérhetetlenül több: önazonosságunk egyik legfontosabb eleme. Nagy költőink mindig az anyanyelv legmélyéből merítettek, vagy ide húzódtak vissza a gyilkos indulatok, a nemzetpusztító kísérletek elől.
Tolnai Vilmos szerint a finnugor, ugor eredetű szavak aránya Vörösmartynál 92,8 százalék, Petőfinél 90,7, Tompánál 93,1, Kemény Zsigmondnál 92,1, Aranynál 90,6, Adynál 90 százalék. Jókai – aki gyakran mesélt a T. Házban, s ilyenkor mindig megteltek a széksorok – állította: magyarul írni vagy beszélni olyan, mintha Stradivarit szólaltatna meg az ember. „S hogy magyarul írok, azt nem azért teszem, mert nemzetem iránti kötelességem kényszerít, hogy hű hazafi legyek –, hanem azért, mert én olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar. (…) Sokszor kérdezem magamban, hát már az Isten a magyar nyelvet csak a saját gyönyörűségére teremtette?”
„Fennkölt érzés magyar képviselőnek lenni az Európai Parlamentben – mondta egyszer Schmitt Pál. – Amikor huszonöt ország képviselője előtt véleményt mondhatok, gondolatokat fogalmazhatok. Amikor csak lehet, magyarul beszélek, hadd zengjen a szép magyar szó a teremben, függetlenül attól, hogy huszonegy nyelven bárki megszólalhat. Kosztolányi örülne, ha élne, hogy már nem jobbágy a magyar nyelv, nemcsak másokat szolgál, ingyen’ – ahogy írta. Szeretjük magáért is a nyelvet, mint a franciák, az angolok vagy a németek. Mindenki a képére formálhatja. Október 25-én kiharcoltam, hogy a napirendi pontok előtt szót kaphassak, és emlékeztetni tudjam képviselőtársaimat a magyar forradalomra. Másfél percig beszéltem, természetesen magyar nyelven, de ez a rövid idő többet jelentett nekem, mint máskor egy előadás.”
Ugyanakkor George David Lloyd (1863–1945) brit miniszterelnök találóan jegyezte meg egyszer, hogy: „Vannak politikusok, akiket azzal kellene büntetni, hogy a beszédeik színvonalán éljenek.” Jó ötlet. Kár, hogy nem lehet érvényesíteni… Az 1200 táján keletkezett Halotti beszédtől Márai Sándor megrendítő Halotti beszédéig eltel időben a magyar nyelv állapota élesen tükrözte a magyar nyelv sorsát. Ma sincs másképpen. Elég csak megnéznünk üzleteink, vendéglőink, áruink feliratát, törvény ide vagy oda, láthatjuk, hogy milyen öntudatú, önmagát miként elveszítő, feladó néppé váltunk – a profit érdekében.
Ha a nyelv a lét hajléka, ahogy egy nagy német gondolkodó állította, akkor a nemzeti nyelv – toldhatjuk meg a magunk tapasztalatával – a nemzeti lét hajléka. A strasbourgi parlamentben, az egyik képviselő felszólalásában hallottam: „Egyes országok nyelve leértékelődött – hangoztatta. – Ha nem hiszünk a fülünknek, töltsünk kevesebb időt a könyvtárban és több időt az emberek között.” Mintha ez a képviselőnő a magyarországi állapotokkal is tisztában volna…
Hát igen, a politika talán az egyetlen olyan szakma, amihez – egyesek szerint – nem kell felkészültség. Se stílus, se nyelvi kultúra. Bertrand Russel (1872–1970) angol filozófus, a matematikai logika egyik úttörője, irodalmi Nobel-díjas figyelmeztet bennünket arra, hogy: „Úgy látszik, az emberek nem értik, hogy a gondolkodáshoz időre, erőfeszítésre és felkészülésre van szükség. A politikusok túlságosan is sok beszédet mondanak ahhoz, hogy gondolkozhassanak.”
Fentebb Kosztolányi Dezső neve került szóba. 1933–34 között írt Naplójában, amely nem a nyilvánosság számára készült, vissza-viszszatér a nyelv problémájára. Talán némi freudista sugallatra ezt írja: „Nyelvészet. Aphrodiasticum – régi magyar nyelven: Nőszést felserkentő orvosság.” Odébb: „Népies növényszavaink 70 százaléka Vajda Jenő szerint – nemi jellegűek. Aztán felsorol néhányat a nevén nevezve. A szavak, ha a legrondábbak voltak, akkor is vonzották. De: versei, regényei, novellái soha nem sértették a polgári érzékenységet.
Bezzeg a magyar parlament mai stílusa, nagyképűsége, modortalansága, kivagyisága nem egy esetben sértő a hallgató és néző számára is.
Kosztolányi Naplójában olyan obszcén szavakat találunk, amelyek csak az Esterházy-nemzedék fellépésével nyernek polgárjogot a magyar irodalomban. Többnyire öncélúan, fölöslegesen, a modernitás állázadásaként. Sokaknál egy-egy vastagabb káromkodás a politikai bátorságot pótolta, vagy a nem létező polgárságot pukkasztotta.
„A politika művészete nem abból áll, hogy meghalljuk azokat, akik beszélnek – vallotta a francia drámaíró, Beaumarchais –, hanem hogy meghalljuk azokat, akik hallgatnak.” Nagy igazság rejlik a szavak mögött!
Kosztolányi számára nyelv és lélek, nyelv és közösség mindenkor egyet jelentett. Márai írja róla, hogy egy életen át következetesen végzett gyomlálómunkával nemesítette a nyelvet, tisztázta a mellékmondatok szerepét, tárta föl a gyakorlatban az irodalom új kifejezési lehetőségeit. Ez az író valódi feladata. „A zseni – fejezi be Márai – nem ér rá erre a kicsinyes építőmunkára.” Kosztolányi ráért. Ajánlom a képviselőház valamennyi tagja figyelmébe Kosztolányi több kiadást megért, a Réz Pál válogatta Nyelv és lélek című könyvét, amely segíthet eligazodni a sok magyartalanság között.
Ma, amikor a politikai szótár legföljebb hazugsággyűjtemény, amikor az egydimenziós ember létezése pontosan leírható egy közhelyszótár segítségével, amikor az élettel együtt kopnak el szép szavaink, és keletkeznek mindenféle újak, Kosztolányi műveinek olvasása fontosabb, mint valaha. A valóság, a szándék megértése ugyanis csak pontos szavakon, világos fogalmakon keresztül lehetséges. A szavak leleplező ereje „a közösség védelmében”, ahogy írta, nem hiányozhat a magyar szellemi élet, a magyar parlament kelléktárából sem. Lőrincze Lajos tanár úr, aki nemzedékeket nevelt arra, miként kell bánni azzal a kényes és gyönyörű hangszerrel, amelynek közönségesen magyar nyelv a neve, a vonatkozó névmások helytelen használatáról kijelentette: „Reménytelen… Képviselőink többsége sohasem fogja megtanulni az aki és az amely használatát…” De ez csak az alapfok. Hol vagyunk még a felsőfoktól!
Azzal kezdtem, hogy egy legújabb kimutatás szerint kevesebb papírt használnak a T. Házban. Azzal végezhetem, hogy több magyartalansággal és stílustalansággal szembesülhetünk a T. Házban, mint korábban bármikor. Pedig Reményik Sándor is figyelmeztet: „Vigyázzatok ma jól, amikor beszéltek, / és áhítattal ejtsétek a szót, / a nyelv ma néktek végső menedéktek, / a nyelv ma tündérvár és katakomba.”