Erőd a villában

Dunakeszin, a horányi révnél egy vállalkozó a háza építése előtt, a garázs bontásakor vaskos falszakaszra bukkant. Kiderült, hogy a majdnem két méter vastag kőfal a hajdani késő római kikötőerőd része. A Nemzeti Múzeum 2002–2003-ban elvégeztette a feltárást – a tulajdonos pedig átterveztette a villáját. Erre senki nem kötelezte, ő akarta méltóképpen látogathatóvá tenni Pannóniának ezt a becses emlékét. Az erőd teljesen ép saroktornya most a háza alsó szintjén áll – példás együttműködés mementójaként.
Közvetlenül a Duna-parton áll a villa, terasza szinte a víz fölött lebeg. A ház leendő múzeumának falában római kori bélyeges téglák. A tágas nappali üvegfala a folyóra néz. A padló közepére terített nagy szőnyeg vastag üvegfödémet takar, ha lenézünk, az erőd maradványait látjuk. Az előszobából meredek lépcső vezet lefelé abba az ötméteres belmagasságú „talált térbe”, ahol a nagy fal előkerült, illetve ahol az erőd saroktornyát feltárták. Itt rendezi be a tulajdonos a kis múzeumot, amelyben a kikötőerőd és a régészeti feltárás történetét mutatja be majd fotók és a Nemzeti Múzeumtól kapott tárgyak segítségével. A „pincéből”, ebből a talált térből közvetlen kijárás nyílik a kertbe, a teraszra. Itt húzódik – a Dunára merőlegesen, 28 méter hosszan – a délkeleti saroktorony egyik oldalából a Dunához lefutó déli zárófal. Ilyen méretű római kori fal sehol másutt nem maradt meg Magyarországon!
Igyekeztem rábeszélni a tulajdonost, hogy ne ragaszkodjon inkognitójához, de hiába. Azt mondja, nem akar semmiféle „reklámot”, nem azért tette, amit tett. Rengeteg kellemetlenség érte, a szomszédok beperelték, a szükséges papírok megszerzése sokáig elhúzódott, a hatóság nem állt a helyzet magaslatán, segítséget az ásatás megkezdéséig nem kaptak. A régészeti feltárás komoly többletköltséget jelentett a családnak, azt zokszó nélkül vállalták, hiszen a törvény is erre kötelezi őket, de ennél sokkal többet tettek. Jelentős költséggel átterveztették a házat, hogy látogathatóvá tegyék a római erőd maradványait a házon belül és kívül. Ellőtte persze a szakemberek elvégezték a szükséges állagmegóvást és helyreállítást.
A családfő mégis úgy érzi, „ugyanannyit kapott a romtól, amennyit ő adott neki”. Ha nem többet, mert ez az ásatás átformálta a személyiségét. Hobbit kínált, művelődésre sarkallta. Mióta ez a fal előkerült, bújja a latin auktorokat, kívülről idéz történeti forrásokat. Gyakran eszébe jut, mennyit korholta az édesapja, aki művelt ember volt, hogy nem olvas eleget. Most bepótolja, amit elmulasztott.
– Nem voltunk gazdagok – meséli –, de az ilyen ember versenyhelyzete jobb, mert akar valamit.
Mintha ez a mondat annak a pszichológusnak a véleményét igazolná, aki azt mondta vállalkozónk édesapjának, amikor a fia hétéves volt: „Ez a kisfiú vagy elkallódik, vagy nagyon meg fog erősödni.” Megerősödött.
Történetünk főszereplője a nyolcvanas években lakótelepi lakásban lakott a feleségével, és gondozta idős, elesett nagyszüleit, akikhez ragaszkodott. A parlagon heverő Duna-parti telket 1995-ben vásárolták meg. Nem tudták, mi rejlik a föld alatt. Az adásvételkor senki nem figyelmeztette őket, ami azért is különös, mert a kikötőerőd létezéséről a hatóságoknak tudniuk kellett. Rómer Flóris 1866-ban még látta a romokat, 1877-ben ásott is a területen. Feltárta a központi tornyot és a saroktornyokat, és megtalált egy padlótéglákkal kirakott, terrazzóval fedett padlórészt. Leírta, hogy a két méter vastag falak két méter magasan álltak, a felmenő falakat fehér alapon vörös sávos festés díszítette. Nagy Lajos 1935-ben ásott az erődben, de csak a falak irányát tudta meghatározni. Soproni Sándor 1985-ben a Duna sor 30. számú ház pincéjében találta meg a hajdani erőd központi tornyának két méter vastag falát és északkeleti sarkát.
A telektulajdonos család anyagi helyzete a rendszerváltozás után némileg javult az akkor megkezdett és lassan felfutó vállalkozásnak köszönhetően. De 1985 és 2000 között nem gondolhattak építkezésre. Valóságos kálváriát jártak végig, viselték egy krimibe illő családi tragédia és az elhúzódó per terhét. Az építési engedélyt 2001 februárjában kapták meg. Attól kezdve, hogy a Nemzeti Múzeum régészei megjelentek a terepen, és az ásatás 2002-ben elkezdődött, zavartalan volt az együttműködés – mondják mindkét oldal szereplői.
– A Dunakanyarnak a római korban kiemelt stratégiai jelentősége volt. I. Valentinianus (364–375) uralkodása idején erődöket építettek a barbár terjeszkedés ellen nemcsak a Duna jobb partján, hanem a túlparton is. Az általunk feltárt kikötőerőd mögött négy kilométerrel futott be a Dunához a szarmata királyságot körülölelő alföldi sáncrendszer. A dunakeszi erődöt és a vele szemben, a Szentendrei-szigeten, a szigetmonostor–horányi révnél álló, vele egykorú másik kikötőerődöt is átkelőnél építették fel. A rómaiak helykiválasztására jellemző, hogy Dunakeszin, ugyanazon a ponton ma is rév működik, a horányi. Erre az erődre később ráépültek a Duna sor házai – magyarázza Mráv Zsolt, az ásatás vezetője.
A telken feltárt délkeleti saroktorony a Duna meredek partoldalára támaszkodott. Padlószintjén a tűzhely mellett szárnyascsontokat, edénytöredékeket találtak. Az erőd déli zárófala fut le a Duna-partig, ahol valaha egy másik torony állt, de az nem maradt meg. A leletek többsége a fal belső oldalán a humuszból került elő: kerámiatöredékek, egy csontfésű, egy játéktáblaként használt tetőtégla bekarcolt négyzethálóval. Az erőd korát bélyeges téglák alapján határozták meg. Ugyanazok a típusok fordultak elő itt, mint a Göd-Újtelepen feltárt I. Valentinianus korabeli erődben, amelyet kétszer kezdtek el építeni, de soha nem fejeztek be. A birodalomban ez volt az első olyan építkezés, amelyik abbamaradt. Jelentősége mégis rendkívüli, mert fontos történeti eseménysor kötődik hozzá. A két építkezés tehát egykorú volt és bizonyíthatóan összefüggött. A gödihez szükséges gyakori átkelést biztosítandó kellett felépíteni a mai horányi révnél lévő kikötőerődöt, amelyet I. Valentinianus halála után is használtak. A IV. század végén, az V. század elején adták fel a rómaiak, abban az időben, amikor a birodalom védelemre rendezkedett be, és erőit a túlpartra koncentrálta.
A Duna sori villa építése, kertjének rendezése befejeződött. A falaival körülzárt térben megőrzött késő római erődmaradványok régészeti és műemléki védettséget kaptak. Az utóbbit a másfél méteres magasságban megmaradt felmenő falak indokolják. Az újabb csemetével gazdagodott háromgyermekes család beköltözött a villába. A régészeti feltárás és az építkezés minden egyes szakaszáról dokumentációt készítettek. A fényképezés a nagyobb fiúk feladata volt, és ők lelkesen teljesítettek. A tulajdonos úgy tervezi, karácsony után, előzetes bejelentkezés alapján, megnyitja az erődöt befogadó alsó szintet az iskolások, érdeklődők előtt. Az anyag későbbi összeállításához, a tárlók berendezéséhez a Nemzeti Múzeumtól kap szakmai segítséget. Minden jó, ha a vége jó.