Fiúk a málnásban, avagy bevesszük-e az időkapszulát?

Csütörtök délelőtt, Írók Boltja. Az írók ezúttal némiképp háttérbe szorulnak: a tényfeltárók viszik a prímet. Könyvbemutató zajlik a teaasztaloknál: az Élet és Irodalom Fiúk a szőlőben címmel megjelentette a Tokaji borcsaták című riportsorozatuk per- és sajtóanyagát a Tarnói–Kovács belső páros szerkesztésében. Szép vastag könyv, több mint ötszáz oldal. A borítón talányos módon nem fiúk láthatók a szőlőben, hanem rizsporos parókás urak és hölgyek a teaasztalnál: Zick Januarius festménye 1776-ból a Remy családról. A képválasztás talán azt sugallja, hogy a szőlőügyben remi körüli eredmény született, ám a szomorú tény megmásíthatatlan: az ÉS elvesztette ezt a kardinális „Fidesz közeli” helyreigazítási pert is. Ám szemlátomást büszkék pervesztéseikre: a nagy zöld könyv mellett ott a másik (nagy fehér) dokumentáció is, a Fiúk a bányában.
Az aktus előtt tisztázzuk Kovács Zoltán főszerkesztővel, mivégre késik a bemutató. Egyszer ugyanis novemberre már meghirdették, aztán sebtiben lemondták. Mindenféle szerzői jogi akadályokról meg idejekorán, engedély nélkül kinyomtatott kötetekről kerengtek a kósza információk, de a lapvezető biztosít afelől: semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen árukapcsolással akartak kijönni két könyvvel, de az a másik technikai okokból nem készült el. Az a túlbuzgó MTI meg öntevékenyen leszedte a már lefújt eseményt az Írók Boltja honlapjáról, és világgá kürtölte. Megnyugszom benne, hogy mint mindig, ezúttal is a távirati iroda a ludas. A főszerkesztő még barátságosan odaszól: „Aztán keményen!” Ezt engedékenyen megígérem neki.
A könyvet Sükösd Miklós szociológus, az ÉS-könyvek visszaeső előszóírója prezentálja. Azt mondja: ez egyfajta időkapszula jövendő korok történészeinek és sajtókutatóinak: ámuljanak és bámuljanak, miként éltünk és borcsatáztunk itt a magyar ezredelőn. Ha jól értem, három dologról lesújtó a véleménye: a mai magyar politikai marketingről, a mai magyar sajtóról és a mai magyar igazságszolgáltatásról. Különös álláspontokat fogalmaz meg. Előbb a sajtó házőrző szerepét idealizálja (nem tehetek róla: nekem erről a Kutyák dala jut eszembe Petőfitől), majd az úgynevezett tényfeltáró újságírás amúgy ez esetben meglehetősen vitatható módszereit emeli piedesztálra. A politikusokat azért kárhoztatja, mert a közpénzből fizetett Országgyűlést nem átallják felhasználni a politikai támadások kivédésére, politikai támadásokra, sőt politikai vitákra sem. A másodfokon elveszített ÉS-per kapcsán értetlenségét fejezi ki, hogy más ítélet is születhet, mint első fokon. (A jogász végzettségű Kovács nem szól közbe, hogy az igazságszolgáltatás rendszere soha, sehol nem a matematikai levezetések terepe.) Sükösd sérelmezi továbbá, hogy a politikai marketingesek nem érdemi, hanem formai kérdésben indították hiteltelenítő perüket, s nem mentek bele önként egy másfajta politikai marketingszabályok szerint megvívandó inkvizíciós eljárásba. Dicséri továbbá az ÉS-t, amely totálisan elfogulatlan: egy futó pillanatig még azt is lehet hinni, hogy szerinte Orbán Viktor 1998-ban azért nyert választásokat, mert a hetilap kiteregette az MSZP akkori kampányfőnökének, Szekeres Imrének a szállodaügyeit.
Meggyőződése továbbá, hogy ha a tokajozó Rajnai Attilának valaki a Fittelina Kft. dossziéját küldi el szerelmi bosszúból, abból is riport születik. Ezen eltűnődöm: szép nagy piros könyv; a címe: Fiúk a fitneszteremben. Külön fejezettel az elhagyott first lady elleni szocialista marketingtámadásokról, aki – egy Kovács Lászlóból kiábrándult Endrényi Éva elkeseredésével – lemásolja Gyurcsány laptopjának winchesterét. De hát Dobrev Klára egyelőre nem másolt le semmit, így Rajnai meg az ÉS maradt egyoldalúan az ördögi Fidesz üldözöttje. Ráadásul Sükösd elszólja magát, hogy bár független értelmiségiként „mi is odasodródtunk pártokhoz”, ennek vége: soha többé nem lesznek töltények holmi pártpuskákhoz. Azért azt megkockáztatja, hogy a Braun-féle miniszterelnöki államtitkárság fejlécével az internetre feltett dokumentum, melyben a kormányoldal Orbán Viktor lejáratásában az ÉS-nek is tevékeny szerepet szánt, titkosszolgálati eszköz. Vigyázat, internetezők: ezután bármit feltesztek a világhálóra, kényes független értelmiségiek lazán leügynöközhetnek benneteket. Kovács Zoltán viszont korrekt: elismeri, hogy olykor még a Magyar Nemzetben is jelennek meg revelatív tényfeltárások, a Fittelina-ügyet pedig adekvát jelzőválasztással „gyomorforgatónak” minősíti. A szerkesztés egyébként lapunk írásait sem mellőzi, ami nyilván sokat emel a kötet szakmai színvonalán. (Az már más kérdés, hogy Sükösd szerint – aki még egy politikai napilapban is rühelli a politikát – a publicisztika szinonimája a „csűrcsavarás”.) Megtudjuk még a mítoszgyár termékeként, hogy Kovács nyáron a gemenci rezervátum kellős közepén, egy térerő nélküli faházból állta az interjúrohamot. Egy kis dombra kellett állnia, hogy telefonálni tudjon, de a Klubrádió kedvéért – feladva ökofilozófiai hozzáállását – mégiscsak bement a tamási vadászházba (Dávid Ibolya körzete), hogy belenézzen az internetbe: mégis miről nyilatkozik.
A publikum elégedetlen a teaasztaloknál. Az egyik hölgy Strasbourgba szaladna (a hetilap elegáns ügyvéd asszonya szerint ez fölösleges, mert a bírói eljárás voltaképpen mégiscsak korrekt volt), a másik meg értelmiségi kommandót szervezne az ÉS mögé a csúnya politikai marketingesek ellen (s példaként épp Sükösd műhelyét említi). Elítélik Orbán Viktort (ha már börtönbe nem lehet csukni, legalább morálisan), aztán feloszlik a népbíróság. Az előszóíró talán visszamegy a független katedrára, a főszerkesztő a rezervátumba, a fiúk a málnásba. Az Írók Boltjába meg visszatérhetnek az átmenetileg kiszorított írók…