Azért jó a kávéházban lenni, mert az ember nincs otthon, és még sincs jó levegőn. Kellér Andor e lényegre törő megállapítása egy másik könyvben olvasható. A most kezünkbe került, friss nyomdafesték-illatú munka a magyar főváros aranykorának kávéházi életéről egyéb fontos tudnivalókkal is szolgál. Például: Budapest székesfőváros törvényhatóságának az 1880-as évek végétől hatályos rendelete szerint a kávéház minimális alapterületének 150 négyzetméternek, belmagasságának legalább négy méternek kellett lennie (a füst miatt), a helyiségnek az utca szintjén kellett elhelyezkednie. Az ennél mélyebb szinten fekvő vendéglátóegység póriasan szólva lebuj volt. A kávéházak előírt kelléke volt legalább két biliárdasztal – külvárosban egy is elégséges volt –, és amelyik üzlet híján volt bármelyik követelménynek, az már csak a kávémérés kategóriájába tartozott. Ez utóbbit éjszakára be kellett zárni, míg a kávéház éjjel-nappal nyitva tarthatott.
Ismertek azok a régi históriák, amelyek a híres pesti kávéházak megnyitásának különös protokolljáról szólnak: a tulajdonos – nemritkán valamelyik híres vendég – fogta a bejárati ajtó kulcsát, kidobta az utcára vagy behajította a Dunába, ekképp szavatolva e fontos társadalmi intézmény nonstop üzemmódját. Apropó pesti kávéházak… Külön szerencse, hogy a szóban forgó könyv szerzője, Saly Noémi budai lakos. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy megtört a bal parti városrész nyomasztó fölénye a magyar főváros mondén világának történeti irodalmában. Igaz, hogy a pesti Nagykörút két oldalán, illetve azon belül jó hatvannégy kávéház működött a boldog békeidőkben, ám a Duna jobb partján is volt belőlük legkevesebb tizennyolc, és nem akármilyenek.
A legrégebbi krisztinavárosi vendéglő – a XVIII. századi alapítású Zöldfa – közelében 1898-ban nyílt meg a híres Philadelphia kávéház, amelynek értelmiségi és tisztes iparos törzsvendégeivel, de egymással is megfért Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Márai Sándor és Bajcsy-Zsilinszky Endre. A cigányzenekar még éjfél után is nyugodtan húzhatta a kései vendégek nótáját, a terem olyan magas volt, hogy a zene nem zavarta a fölötte lakók nyugalmát. A mai Bartók Béla úton, Gárdonyi szobra mögött volt a híres Hadik. E kávéház vendégköréből elegendő felsorolni az alábbi neveket, ezzel mindent elmondtunk a lokálról: Karinthy Frigyes, Hunyadi Sándor, Heltai Jenő, Déry Tibor, Somlyó Zoltán, Tóth Árpád, Füst Milán, Surányi Miklós, Nagy Lajos, Kosztolányi, Tersánszky, Devecseri, Móricz Zsigmond, Ascher Oszkár, Nóti Károly, Rejtő Jenő. A múlt század első éveiben megnyílt Gellért Szálló kávéházának első üzletvezetője a nagy Gundel Károly volt, de pompás kávéház működött a tér Kemenes utcai sarkán is (helyén most a Szeged étterem várja a csoportos turistákat). A Szent Gellért tér Budafoki úti sarkánál volt egykor a Műegyetem kávéház, ahová inkább jómódú professzorok, mérnökök, budai polgárok jártak, mint valódi egyetemisták. A csinos építészhallgató hölgyek manapság a közeli Libella sörözőben teázgatva ütik agyon fölös idejüket.
A felsorolt budai kávéházak helyén újabban bankfiókok nyíltak. E jelenség aggasztóan gyakran tűnik fel a fővárosi vendéglátóhelyek legújabb kori története kapcsán, az ismertetett könyv hetvennyolc, korabeli képekkel gazdagon illusztrált fejezete is többnyire így végződik. A szerző roppant szórakoztató és bátran alapműnek tekinthető munkáját 15 oldalas rendszerezett névmutatóval egészítette ki, a belső borítón térkép mutatja a budapesti körutak kávéházainak – hűlt – helyét.
(Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba. Osiris Kiadó, 2005. Ára: 4200 forint)
origo.hu
Nézzen képeket az érettségiző diákokról!
