Közszolgálati lapátkeringő

A politikailag érzékenyebb hallgatókat mostanában aligha a Magyar Rádió műsorai izgatják. A hírek ugyanis, még ha azokat nem is a krónikában elemzik, arról szólnak, hogy két, interregnumban hatalomhoz jutott alelnök néhány hét alatt átalakítani készül az intézményt. Vezetőket bocsát el, új műsorstruktúrát készít, és megszüntet néhány körzeti adót. Átkozott hamarság, mondhatjuk Hamlettel, és erősen szeretnénk belátni a kulisszák mögé. Jó lenne tudni, ki kivel miféle paktumot kötött, ki kinek mit ígért, és ki kit vezetett meg. Mert nálunk, tudjuk, semmi nem azt jelenti, amit látszólag jelent.
Mit gondolt és mit tudott Szadai Károly, amikor a beleegyezését adta az alelnökök elszabadításához, miről felejtette el előzetesen tájékoztatni jobboldali kurátortársát, Hankiss Ágnest, aki nem volt ott az ülésen? Mi hangzott ott el, amitől másnap már röpülhettek is az adófőszerkesztők és kommunikációs meg gazdasági igazgatók? Igaz, ez utóbbin nem illik csodálkozni, Szíjártó István már túl régóta dolgozott a posztján, túlságosan jól tudta, milyen is valójában a rádió gazdasági helyzete, amelyről most a két alelnök éppen siralmas képet fest. Pedig, s ezt Szíjártó igazolhatná, Kondor Katalin még nyereségesen adta át augusztusban, vagyis négy hónapja az intézményt.
Lehet-e jó műsorokat készíteni egy olyan rádióban, ahol most épp mindenki a munkaviszonyát számolgatja, és nem tudja, felírták-e már a lapát utasai közé? El lehet-e küldeni kizárólag korral mérve több mint száz embert anélkül, hogy előtte bárki felmérte volna a Magyar Rádió jelenlegi szellemi állapotát, utánpótlását, új generációjának felkészültségi fokát? Igaz, ilyenekkel nem is érdemes bíbelődni. Új generáció nincs, a rádiós „fiatalok” ma negyven és ötven között vannak, épp feljövőben, ahogyan ez Magyarországon szokás. Az intézményben régóta létszámstop van, de nincs is tolongás az ajtó előtt. A közszolgálati rádió, egykor vonzó munkahely, mára alacsony fizetéseiről és nincseiről híres. Nincs karrierkép, nincs pénz, nincs már hírnév sem, csak egy eladás előtt álló Bródy Sándor utcai palota (az utolsó megmaradt szétosztható érték), történelmi események színhelye, amelyről leginkább könyveket, emlékiratokat szokás írni.
És minderről nem a rádiósok tehetnek, hanem a politika. Az a politika, amelyik éppen most zilálja szét a közszolgálati médiumot. Milyen tulajdonosi testület vajon az, amelynek elnöke nem védi, hanem első adandó nyilatkozatával megalázza az indoklás nélkül több évtizedes munkahűség után utcára tett rádiósokat? Milyen tulajdonos az a politikai elit, amelyik úgy játszik az újságírókkal, mint macska az egérrel? Vagy még úgy sem. Mert a macska legalább időt szán az egérre, mielőtt megeszi.
Hollós János néhány hónapja azért került fel az internetre, mert feleségével egy zeneszámban a New York-i terrortámadást dicsőítette. Vagy legalábbis ilyesmit véltek kiolvasni egyesek a dalukból. Most az alelnök úr, hogy dala szándékáról semmi kétséget ne hagyjon, maga ült be a repülőbe, hogy megtámadja a tornyot. Kérdés, kiszáll-e belőle ép bőrrel.
(Magyar Rádió – vezetési válság.)