(mi volna, ha élne…)

Én nem tudom, hogy az Antall József halála óta eltelt tizenkét esztendőben miként alakult a magyar politikai elit ázsiója szűkebb hazánkban és a nagyvilágban. Három és fél évig volt Magyarország miniszterelnöke, mindössze négy évet töltött a nyilvános politikai élet porondján, s ez nem csak történelmi mértékkel mérve csekély idő. Hiába volt ez a négy év sűrű és bizonyos értelemben sorsfordító, az antalli habitus, az antalli mérce nem lett meghatározó a honi politikában, stílusa és ideálja távol került tőlünk, s valójában sosem hatotta át a magyar közéletet. Vajon feltételezhetjük-e, hogy bármi is másként történik, ha erejének és képességeinek teljében köztünk marad?
Erre a kérdésre nincs válaszunk. Jobban mondva választ adott rá annak idején a szabad magyar sajtó, számos liberális politológus és politikus, jó néhány szocialista átváltozó- és életművész. Gyurcsány Ferenc, akit például formai szempontból egyik utódjának tekinthetünk, állítása szerint már akkor született demokrata volt a kommunista ifjak között, amikor Antallról még semmit sem tudott az ország. Ez a válasz egyértelmű tagadás, durva, trágár, kíméletlen. Ha hipotézisekbe bocsátkozunk, aligha szabad ezt elfelejtenünk.
Máig előttem van egy kép 1993 tavaszáról. Ezt a képet, ha mondhatom úgy, a magyar sajtó alapozta meg, a balliberális jelesei rajzolták elő, a nép fiainak csak ki kellett színezniük. A Nagyvásárcsarnokot éppen akkor tatarozták, a Duna-parton szörnyű kis bodegák álltak, a vásárlóközönség szivárgó esőben jött-ment az áruhalmok és a tócsák között, mélyen átélve a rendszerváltozás traumáját. Kapható volt már cápahús, lazac, mindenféle déligyümölcs, szép piros spanyol vagy argentin paprika. Az egyik tócsában egy részeg férfi ült, s valamely mély belső gyűlölettel szidta Antall Józsefet, mint a Horthy-kurzus és az új Magyarország restaurátorát. Ez az alak az SZDSZ-es urak reinkarnációja volt, egyúttal szocialista bázis.
Az idők szerintem nem változnak. Az emberek sem. Bár némelyek úgy viselkednek, s talán úgy is éreznek, mintha megbánták volna mindazt, amit az antalli időkben mondtak, tettek vagy elkövettek. Tősgyökeres szocliberál politológusok és közírók nyilatkoznak úgy, hogy mai nézeteik szerint túlságosan kemények voltak hozzá, mondhatni túlbuzogtak, s ha ezt nem is szégyellik, de tévedésnek tartják. Ám a harci helyzet nem sokat változott. Fontoljuk csak meg jól az SZDSZ-es Gusztos Péter szavait, amelyek az egyházak és közhasznú intézményeik támogatásának befagyasztására uszítanak. Antall József keresztény Magyarországot akart, mert úgymond „csak annak van jövője”. Vitatkozna-e erről most Gusztos Péterrel? Egyáltalán, mit kezdene azokkal, akik jelenleg a parlamentben a kormánypártok padsoraiban ülnek? Mit mondana nekik? Miként válaszolna Gyurcsány cinizmusára, amely elsiklik a szocialista kormány által felhalmozott siralmas adósságtömeg fölött, és dübörgő gazdaságról, lendületbe jött országról beszél? Vajon a hazugsággal és a cinizmussal szemben ér-e valamit a debatteri humor és irónia, a civilizált európai hang?
Nem adatott meg Antall Józsefnek, hogy ellenzékben kamatoztassa szónoki képességeit. A létező szocializmus során hallgatni kényszerült, a megváltozott világban pedig közbejött a halál. Mit szólna hozzá ez az ember, ha egyszer bekövetkezne az az abszurd helyzet, hogy Gyurcsány a sírja fölé hajolva megkérdezné: „Te mit tennél a helyemben, Józsi?” Ne higgyük, hogy ilyesmi nem fordulhatna elő. Számtalan hasonló dolog történt az első szabadon választott miniszterelnökünk halála óta eltelt tizenkét esztendőben. Sok olyan, amit értelmünk felfogni képtelen.
Hogy eszményei felülkerekednek-e a most zajló kíméletlen ideológiai és politikai küzdelemben, én nem tudom…