Bár Marokkó függetlensége kikiáltásának fél évszázados évfordulója csak a jövő év elején esedékes, mégis már novemberben megkezdődött az ünnepségsorozat: november 16. az önálló államiság valódi ünnepe, ötven évvel ezelőtt ezen a napon tért vissza kétéves száműzetéséből V. Mohamed, aki trónbeszédében már független Marokkóról szólt, amelyet 1956. március 2-án szentesítettek is Franciaországgal.
Unokája, a negyvenes éveinek elején járó VI. Mohamed másfél évvel ezelőtt különleges ajándékot kért az ötvenedik évfordulóra a több mint száz hazai és külföldi tudóstól, kutatótól: 150–200 oldalon tíz témakörben állítsanak össze tanulmányt az ország mostani helyzetéről, az okokról és következményekről, amelyeket figyelembe kell venni az észak-afrikai állam fokozatos átalakításakor. Az eddig összeállított mintegy 4500 oldalas felmérő munka rövidítése most folyik, a napokban a fiatal király meg is kapja a tanulmányt, amely a demográfiától az életminőségen és a gazdasági teljesítményen át egészen a szegénység kérdéséig majd minden számba vehető témát boncolgat, mégpedig úgy, hogy szomszédos vagy hasonló adottságokkal rendelkező országokkal is összehasonlítást végez, és követendő példákat állít.
Nem lehet számítani ünnepi hozsannázásra, a szövegszerkesztők szerint a munka hangvétele igen kritikus. Az ország felméréséhez a végső lökést az Egyesült Nemzetek Szervezetének tanulmánya jelentette, amely Marokkót az emberi fejlettségi listán a 124. helyre sorolta, ahol Gabon után és Namíbia előtt foglal helyet. Az ENSZ emberi fejlettségi mutatójának vizsgálatakor bonyolult számítás alapján az életminőség, az egészségügy, az oktatás különböző adatait vetik egybe, és viszonylag kevéssé értékelik a gazdasági tényezőket. A másik megvilágításban, a világ országainak fejlettségi „versenyében” Marokkó az utolsó negyedben van, a 154. helyet foglalja el.
Ez nem lehet igaz! – kiálthat fel, aki járt már Marokkóban. Sokan közülük talán megkérdőjelezik az ENSZ ítéletét, ám az idegen a turisztikai látványosságokat, Casablancát, Marrákest, Fezt, Agadirt, esetleg a fővárost, Rabatot keresi fel, vagy egy pazar üdülőfaluban pihen egy-két hetet. A nagyvárosok valóban számos turistacsalogató látványosságot rejtenek, de ezek elfedik a valós helyzetet, amelyről csak az tudhat, aki látott egy-egy külvárosi nyomortelepet. A 30 milliós népesség mintegy húsz százaléka ilyen körülmények között él. A bádogvárosok lakossága fejenként napi egy euróból tartja fenn magát. „Fejlődésünk Latin-Amerikáéhoz hasonlatos: itt is, ott is kialakult egy vékony réteg, amely mindent birtokol, alatta pedig a lakosság nagy része épphogy létezik” – mondta egy marokkói szociológus a Point francia hírmagazinnak.
Marokkóban az egyik égető gond az oktatás helyzete, amelyet az idézett ENSZ-jelentés joggal nagyon szigorúan értékel. A lakosság 43 százaléka analfabéta, de a nők körében ez a szám meghaladja a 60 százalékot. Hogyan lehet ilyen körülmények közt általános felzárkóztatásról beszélni? Az alkotmányos királyságban a nyomornegyedek gyerekseregéből kétmillióan egyáltalán nem járnak iskolába. A lakosság fele 20 év alatti. Hogyan lenne ezekből a gyermekekből olyan munkás, aki korszerű gépeket kezel, miközben nem tud olvasni? Nincs halvány esélyük sem arra, hogy valaha kitörjenek a nyomor ördögi köréből. Erre tanulmányok nélkül is rájöttek Marokkóban. Megkezdődött a tankönyvek reformja, a közelmúltban új oktatási programokat kezdtek alkalmazni, ám ezek látványos eredményt egyelőre nem hoztak, de nem is hozhattak.
Két évvel ezelőtt, a casablancai merényletek után 43 halálos áldozat maradt a robbantások helyszínein. A hatóságoknak rá kellett döbbenniük, milyen veszélyes elegy származhat abból, ha a szegénység az iskolázatlansággal keveredik, majd az egészet „leöntik” egy kis radikális iszlám hittel. A tizennégy merénylő mindegyike a casablancai nyomortanyákról származott. A 2003. május 16-i robbantásokat követően kétezer vallási fanatikust tartóztattak le, s a biztonsági erők meglepetéssel tapasztalták, milyen védelemben éltek a marokkói rendszerben, és mennyire beszőtte az ország különböző nyomornegyedeit a szaúd-arábiai eredetű és szaúdi pénzzel táplált radikális iszlám felfogás, a vahabizmus.
VI. Mohamed apja, II. Hasszán 1999-es halála óta van hatalmon. Errefelé mindenki csak M6-nak nevezi az uralkodót, amely egy főleg fiataloknak szánt francia tévécsatorna neve. A királynak, aki egyben az ország vallási vezetője is, első számú célja a marokkói társadalom modernizálása, de neki is esztendőkbe tellett, hogy a marokkói parlamentben egy éve kihirdethesse „Isten nevében” – természetesen Korán-idézettel megtámogatva – a nők egyenlő jogait a férfiakéival. Eszerint a házastársak közül bárki kérheti a válást, a házasodási kort 15-ről 18 évre emelték, így legalább nem kell abbahagyniuk a gyermekeknek az iskolát. Noha a családjogi kódex nem rendelkezik a poligámiáról, így nem is tiltja, ám olyan bürokratikus akadályokat teremt, hogy gyakorlatilag nem lehet élni vele. Már-már forradalmi tettként értékelték az öröklés rendjének megváltoztatását, amire az arab világban nincs példa: 2004 októberétől a nagyapa vagyonából leányának gyermekei is egyenlő részben osztoznak a fia gyermekeivel. A többszöri nekifutásra elfogadott családjogi kódexet egyébként még a parlamentben lévő iszlám párt sem ellenezte.
A függetlenség kikiáltásának ötvenedik évfordulóját meg sem várva VI. Mohamed nemcsak bejelentette, hanem el is indította a nagyszabású szegénységellenes programot. Ennek értelmében öt éven át 10 milliárd dirham, azaz egymilliárd euró áll rendelkezésre, amelyből a jelenleg kiválasztandó 360 település (összlakossága 3,5 millió fő) és 250 városi kerület, amelynek telepein 1,5 millió ember vegetál, próbál meg kimászni a nyomorból. A bádogvárosokat fokozatosan felszámolják, az eddigi évi százezres lakásépítést kétszázezerre emelik. De ez csak az első lépcsőfok. A legkilátástalanabb helyzetben lévő ötvenezer emberről gondoskodnak, főleg leányanyák, gyermeküket egyedül nevelő szülők vagy utcagyerekek számíthatnak a segélyre.
Minden jó szándék zsákutcába juthat azonban a helyi közigazgatás nemtörődömsége miatt. Egy példa: a király mostanában egyre többször látogat a szegénynegyedekbe, s a minap éppen egy árvaházat készült felkeresni, de a nagy tömeget s a kívülről frissen festett vakolatot látva inkább a hátsó bejáraton ment be az épületbe egy testőr kíséretében. Az élmény lehangoló volt: mindenütt szemét, a vécé orrfacsaró bűzt árasztott. Persze a királyi látogatás tervezett útvonalán ragyogott minden. Az uralkodó azonnal a helyszínre hívatta az illetékes minisztert, és maga vette kézbe az árvaház tényleges felújítását. Marokkó másik szégyenfoltja az igazságszolgáltatást átszövő korrupció, hiába próbálták megreformálni öt évvel ezelőtt. Az illetékesek a bírói testület megújításában bíznak, számos bírót nyugdíjaztak, de a helyükbe lépő fiatalok képzetlenek, és csekély fizetésük miatt továbbra is ki vannak téve a korrupció veszélyének.
Ám más is útját állhatja a szegénységellenes programnak. Marokkó ugyanis azok közé az arab országok közé tartozik, amelyek alig rendelkeznek természeti kincsekkel. Három év óta különösen a kőolajért kell megcsapolniuk a költségvetést, miközben az egyébként jól működő mezőgazdaságot második éve aszály sújtja. És a kínaiak! Az Európai Unió megnyitotta piacát a kínai ruhaexport előtt, s az elmúlt években Marokkó európai kivitele rohamosan csökkent. Ha nem modernizálnak gyorsan, akár be is csukhatják a ruhagyárakat. „Nem érdekelnek a gazdasági mutatók, most minden erőnkkel a szegénység felszámolására kell összpontosítanunk” – jelentette ki állítólag tanácsadói előtt VI. Mohamed. Az eltökéltség dicséretes, ám azt sem szabad elfelednie a fiatal uralkodónak, hogy valamiből fedeznie kell a nyomor ellen indított sokmilliárdos programot.
Az idegenforgalom például ragyogóan teljesít. Arra törekszenek, hogy öt éven belül a 2004-es 5,5 millió fővel szemben 10 millió látogató keresse fel az országot. Ennek érdekében hatalmas építkezések folynak mindkét tengerparton, a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán vidékén is. Ilyen nagyszámú vendégsereg fogadására természetesen kellenek új repülőterek, autópályák, szállodák is, így jelenleg az építőipar lehet a marokkói gazdaság motorja.
Megkezdődött a versenyfutás az idővel. Vajon sikerül-e a felvilágosodott királynak kimozdítania megszokott ritmusából Marokkót? Vagy jönnek a visszahúzó iszlám radikálisok? Az egyetlen engedélyezett mérsékelt muzulmán párt, az Igazságosság és Fejlődés Pártja ugyanis azzal az eséllyel indul a két év múlva sorra kerülő választásokon, hogy abszolút többséget szerezhet a rabati parlamentben. Félő, hogy VI. Mohamed ekkor már nem élvezheti a kedvező kormányzati hátteret reformterveihez.
Európa sugárút 33.
A belga Charleroi Európa sugárútján lévő egyik házból származott az a 38 esztendős nő, aki egy hónapja az iraki Bakubában első európai asszonyként öngyilkos merényletet követett el. Öt iraki rendőrt vitt magával a halálba. A merénylő csak kórházba szállítása után vesztette életét. Az esetre november utolsó napjaiban derült fény, azóta már tudjuk az elkövető nevét is: Muriel Degauque, aki marokkói származású, de belga állampolgár férjével, a nála hat évvel fiatalabb Hisszam Gorisszal együtt egy ócska Mercedesen utazott szeptemberben Irakba. Belgiumról köztudott volt, hogy kiváló hátországa a különböző terrorcselekmények elkövetőinek: belga útlevéllel érkeztek Afganisztánba a tálibellenes Maszúd parancsnok gyilkosai 2001-ben, a két évvel ezelőtti madridi merénylet szervezői is itt találtak búvóhelyet csakúgy, mint a 2003-as casablancai öngyilkos robbantások kivitelezői, akik szintén innen kaptak hamis papírokat.
A mindig mosolygó, illemtudó Muriel történetét felkapta a világsajtó. A kezdetben jól tanuló, intelligens lány tinédzserkorában kimaradt az iskolából. Fiútestvérét halálos motorbaleset érte. „Nekem kellett volna meghalnom” – jelentette ki Muriel a tragikus eset kapcsán, amely nagyon megviselte az egész családot. Egy pékségben helyezkedett el eladóként, mígnem egyszer hiányt fedeztek fel a kasszában, és mennie kellett. Ebben az időben drogozott is. A külföldiekkel könnyen ismerkedő Muriel előbb egy törökhöz ment hozzá, majd elvált, és egy algériaival költözött össze. Aztán jött a második férj, az arab anyától és belga állampolgár apától származó Hisszam.
„Az a fiú agymosást hajtott végre a lányunkon” – mondták a charleroi-i munkásszülők. Muriel neve attól kezdve Myriam lett, és áttért a muzulmán vallásra. Fanatikus hívővé vált, megpróbálta a szüleit is áttéríteni, de kudarcot vallott. „Gyakran azt tapasztaljuk a volt drogosoknál, hogy Istenben találják meg a szenvedélyt, amelyet elvesztettek” – vélte egy belga pszichológus.
Myriam csak fekete csadorban lépett ki az utcára, gyűlölte az alkoholt, és azokat is, akik fogyasztották. A fiatalok a brüsszeli Déli pályaudvar közelében, főleg arab bevándorlók által lakott kerületben éltek, közel a fiú anyjához, de gyakran felkeresték Marokkót is.
Muriel utoljára Szíriából hívta fel anyját, október után azonban semmi hír sem érkezett felőle, a mobilján csak az üzenetrögzítő működött. Amikor november utolsó napjaiban egy francia rádióállomásra hivatkozva a belga sajtóban is szárnyra kapott az európai merénylőnő híre, a szülők tudták, hogy ez csak Muriel lehet. Meg sem lepődtek, amikor másnap hajnalban a belga rendőrség kopogtatott az ajtajukon. November közepén Irakban Muriel férje odaveszett az amerikai katonákkal vívott tűzpárbajban. A szülők nem hozatják haza lányuk holttestét: muzulmánként élt és halt meg, ez volt az ő választása.
origo.hu
Elképesztő, mit mondott a tárgyalásán a karateedző, aki felrúgott egy fiút a szolnoki kalandparkban
