Már az aggályoskodók első kérdése sem volt alaptalan, az öreg törzstagok láttak elég vizet átfolyni a Dunába a Rudasból ahhoz, hogy tudják: a határidő és a szentírás más-más kategóriába tartozó fogalmak. A tervezetthez képest a tényleges befejezés pont egy évet késett, a hivatalból nyilatkozókon kívül azonban más nem hitte el, hogy a rekonstrukciót hat-hét hónap alatt el lehet végezni. A híres budai gyógyvizekkel függő viszonyban állók a hontalanság éveit más fürdőkben igyekeztek átvészelni, legtöbbjük a Gellért termálosztályának gőzkamráiban várta száműzetése végét. Közben a vezető beszédtéma mindvégig a jó öreg Rudas maradt.
Az öreg kifejezés ez esetben nagyon is konkrét, hiszen a Gellért-hegy lábánál fakadó hőforrások vizére a ma is látható termálfürdőt Szokollu Musztafa budai pasa építtette 1566 és 1578 között. A mostani felújítást kísérő régészeti feltárás megerősítette azokat a hipotéziseket, hogy a hévizet a XIII. században az ispotályos lovagok, sőt a honfoglalás előtt itt élt népek is használták gyógyítás céljára. A teljes felújítás célja sem lehetett tehát kevesebb, mint hogy – a már régóta időszerű gépészeti és egyéb technikai korszerűsítés mellett – a kiemelt kulturális és műemléki jelentőségű épület megőrizze eredeti mivoltát, valamint a hagyományos török fürdő élettani és kényelmi értékeit.
A megnyílt Rudasnak e kritériumok meglétét kell kiállnia. Lássuk tehát! A részleges felújításra szánt és végül felhasznált 580 millió forintból eleve nem futotta a fürdőépület teljes külső homlokzatának rendbetételére. Az a több évtizede szem előtt lévő kulturális botrány tehát, amit az Erzsébet híd tövében álló, a pesti oldalról is jól látható épület lemállott vakolatú, szélvájta, fagy repesztette, gaz benőtte téglahomlokzata jelképez, tovább tart. Unokáink is látni fogják. A december elsejei megnyitó előtt pár nappal a termálrészleg Dunára néző falát bemázolták – a klasszikus bundabugyi-rózsazsín épületfesték vélhetően a szovjet hadsereg visszamaradt titkos készletéből származik –, ám a keretből arra már nem futotta, hogy pótolják az ablakpárkányokról ellopott horganylemezt és kicseréljék a műemléki szempontból aggályosnak tűnő, „fémmunkás” stílusú alumíniumportált. A tényleges felújítás részeként elkészült északi – a hídfőre néző – új téglahomlokzat jelképezi azt a színvonat, amely az egész épülethez méltó lenne. A fürdőbe visszatérő bámész törzsvendégek szemével az előcsarnok gyökeresen megváltozott. Előcsarnokról már nem is lehet beszélni, mert pár lépésre a bejárattól olyan jellegű műszaki védelmi rendszerbe ütközünk, mint a New York-i repülőtéren 2001. szeptember 11. óta. A pénztárnál mágneskártyát kapunk, azzal hatolunk át a fémszerkezeten, gyarló igyekezetünket termetes biztonsági emberek kísérik odaadó figyelemmel. E kártyamódszer több okból is érdekes. Az előre megváltott, egész évre kifizetett bérletek tulajdonosainak az az eddigi kedvezménye, miszerint soron kívül bemehettek vetkőzni, ezennel megszűnt, hiszen a kártyájukkal éppúgy sorba kell állniuk a pénztárnál a másik kártyáért (!), mint mindenkinek. A mágneskártya zárja-nyitja a vetkőzőkabinok ajtaját, ez az újítás meg a biztonsági emberek hada fölöslegessé teszi a régi fürdőből megszokott, kulcsos-krétás kabinosokat. Végképp személytelenné lett a fürdő e szolgáltatása, olyan, mint amikor a régi, kockás abroszos, pincéres-főuras-szódásüveges kisvendéglők helyett vasasztalos, alumíniumpultos önkiszolgáló (ét)termekkel igyekeztek a dolgozók hangulatát fokozni a szocialista vendéglátás jegyében. Az öltözőrészleget átformálták, kétszintes lett, azonban a régi, fehérre mázolt, kényelmes kabinok jobban illettek a fürdő (és gyógyhely!) hangulatához, mint a mostani, sötétbarna színűek. A vetkőzőfülkék megnövelt számával arányban csökkent a belméretük, vannak olyan korpulens vendégek, akik be sem férnek a szűk, kényelmetlen kabinba.
A török fürdőtér bejáratánál újabb meglepetés: hideg csapvíz a lábmosó medencében a korábbi meleg víz helyett. Jön tehát az átlépdelés terpeszben a kétoldali peremen, a higiéniai cél mellőzésével. Hasonló figyelmetlenség, hogy a tusolóknál nincs fali szappantartó, a földre kell letenni a szappant, sampont. Tréfás mulasztás, hogy a zuhanyozó- és WC-fülkék ajtaját nem lehet belülről zárni, ez mostantól – mivel egyes napokon hölgyek és urak együtt látogathatják a fürdőt – különösen szórakoztató lehet.
Mindezek az ügyetlenségek csupán bosszantanak, míg a renoválás után felfedezett, eleinte csak átmenetinek vélt, azóta tartósnak tűnő funkcionális hibák már a Rudas termálfürdő tradicionális használatát akadályozzák. A régi, háromfokozatú szárazhőlégkamra-sort a tervező megcserélte, így a korábban 50 fokos külső helyiségből a legbelső, 70 fokos izzasztókamra lett. Volna. Ugyanis két héttel az üzembe helyezése után mért hőfoka 38,5 fok. Voltaképpen nem is csoda, miután ennek a helyiségnek van a legmagasabb, boltozatos mennyezete és a legnagyobb légtere. Kifűtésére most a házi műszakiak egy szögvas zsámolyra állított elektromos hősugárzóval próbálnak rásegíteni, a födémről lelógatott, műanyag sínben „elrejtett” villanykábellel! Klasszikus „műemléki” buheráció, a fürdő szocialista realista korszakának stílusában. Amellett, hogy „elegáns”, biztosan érintésvédelmi szempontból is rendben van…
Hasonlóképpen didergető a méltán világhírű, nyolc kőoszlopon nyugvó kupolás medencetér klímája. Azelőtt a 36 fokos vizű nagymedencéből fölszálló vízpára töltötte meg a légteret kellemes, meleg gőzzel, most – hála a korszerűsített szellőztetésnek – száraz és hűvös a levegő. Vajon miért kellett a kupoladob világítóablakainak színes üvegeit színtelenre cserélni, hiszen a műemléki irodalomban olvasható XVII. századi leírás is említi e színes üvegszemeket? Az sem érthető, hogy miért vettek el a háromszögletű sarokmedencékből néhány négyzetméternyi felületet az átfogók „kiegyenesítésével”, ezzel csökkentve a medencék befogadóképességét, és miért szűkítették le a nedves gőzkamrákat a közbeiktatott, szűk átjáróval, amelyen alig lehet átvergődni? A szép arányú, boltíves nagy átjáró két oldalára „megálmodott”, modernkedő fém világítóoszlopok nemcsak feleslegesek, s nem illenek a középen függő, „török” jellegű lámpa alá, de útban vannak, éles peremű kőlábazatuk éppen térdmagasságban okozhat sérülést a nedves-csúszós kőpadlón. Legjobb lenne gyorsan kidobni, már amúgy sem világítanak.
A felsorolt hibák közül a hűvös hőlégkamrát, a középtér klímájának kellemetlen megváltozását, a nedves gőz és a sarokmedencék kényelmetlenségét a régi vendégek közül sokan keresetlen hangú kritikával fogadják. Ahogy ilyenkor lenni szokott, még a renoválás valóban jól, tetszetősen sikerült megoldásai, részletei sem tudják a csalódást feledtetni. Az öreg törzsvendégek jobban tudják, mitől volt a Rudas emberöltők óta a város legjobb török fürdője, mint azok a szendvicses-hastáncos megnyitóról elalélt újságírók, akik először látták belülről e különleges helyet. És sajnos a régiek jobban ismerték a fürdő titkait a tervező építésznél is, akiről tudható, hogy személyes élmény és tapasztalat nélkül fogott neki e fontos munkának.
Végül van még egy, fogyasztói szempontból sem mellékes baj az egész felújítással. A fürdő egyik régi, 1866 májusában befejeződött renoválása után az igazgatóság az alábbi közleményt tette közzé Pest-Budán: „A kitűnő gyógyhatásáról hazánkban általánosan ismeretes, és a fürdővendégek nagyobb kényelmére átalakított Rudas fürdő megnyitott. A vendéglátó helyiségek megnagyobbíttattak, a vendég szobák czélszerűen átalakíttattak, nem különben a fürdők ára tetemesen leszállíttatott.” Ezúttal természetesen nem ez utóbbi történt, a belépőjegyek és bérletek menetrend szerűen drágultak. A fentebb felsorolt, csökkent értékű szolgáltatások is „természetesen” az új, emelt áron vehetők igénybe. Az minden esetre árulkodó jel, hogy a nyitás óta már a második hétvégén a Gellért termálfürdőjében látható a legtöbb régi Rudas-törzsvendég.
origo.hu
Ők az ukrán kémek, akiket Magyarország kiutasított
