Szörnyű maszkák

Szigetvilág

A XIX. század végén újra megelevenedik a lélek illegalitásba kényszerített alvilága James Ensor képein. Az extravagáns belga festő, aki életműve jelentős hányadát ifjúkorában alkotta meg, tekintélyes ostendei polgárcsalád sarjaként szegődött el a téboly krónikásának. Az akadémikus művészek futóbolondnak tartották, s hosszú időnek kellett eltelnie, míg világossá vált: az elátkozott festő látomásai nemcsak szuggesztívek, hanem az idő próbáját is kiállják.
E képvilág a Hieronymus Boschéval rokon, bár hátterében nemcsak átvitt, hanem a szó legszorosabb értelmében ott tarkállik és komorlik a Bosch műveiben még ismeretlen polgári környezet. Emitt városvégek romépületei, fantasztikus tájak, erdei tavak beomló hídjai mellett és alatt gomolyog a patkányok, félember-félmadár lények alvilági farsangja. Ensornál a civilizáció mindennapjai szolgálnak tájképi háttérül. Behavazott háztetők, a tengerpart felett úszó viharfelhők, falak és utcák, libbenő drapériák, félhomályos szobák, melyekben fülledt árnyék esik a csipketerítőkre meg a virágmintás faliszőnyegre. A visszfények lepte ablakok meg a blondelkeretes képek a szolid nyugalmat volnának hivatottak szolgálni, csak épp a tükrükben fölfénylő alakok borzongatóak. Az ajtón betoppanó nemtelen lény sötétkék bársonyköntöse fölött halálfejet visel. A padlón szertehajigált álarcok…
Szörnyű maszkák című korai festményén Ensor kezünkbe adja művészete kulcsát. A kép 1883-ban készült, s művészettörténészek szerint a festő először kanyarodott el korábbi művei világától a hagymázas képzelet birodalmába, bár egy 1882-es keltezésű remek grafikáján – amely Pierre Bonnard képi világát idéző szobában két nőalakot mutat be – oldalt, a falon ott függenek már a borzongató maszkok. Csőrösek, kiguvadt szeműek és régmúlt korok mitikus lényeit idézők.
Ahhoz, hogy e képet pontosan megértsük, körül kell néznünk abban a világban, amelyben Ensor élt, s nem árt egyet-mást a családjáról is tudnunk. Szülővárosa, Oostende a tengerparton fekszik. Télen nyugalmas, már-már unalmas település, nyáron annál mozgalmasabb fürdőváros. Az 1860-as születésű festő apja az angol nagypolgárság soraiból került ki. Művészekhez vonzódó férfiú. Nagyvonalú bohém, társasági csevegő, aki sokat tud, ám sokszínű, kicsit felületes tudásából nem jön ki semmi. Az asszony iparoscsaládban született. Mindene a kis emléktárgyüzlet, amely a család megélhetését biztosítja. Itt kéne tevékenykednie a kelekótya atyának is, akinek azonban ehhez semmi hajlandósága. Járja a város klubjait, ujjai közt elpereg az idő, ő maga pedig egyre jobban alámerül az alkohol örvényeiben.
E hasadt világban nő fel az ifjú Ensor. Örökli apja színes szellemét, ám anyja munkamániáját is. Szereti a boltocska színes maszkjait és elefántcsont legyezőit, karneváli csipkekosztümjeit meg a kínai porcelánok ábrázolta csodavilágot, csak épp nem üzletnek tekinti, inkább olyan közegnek, amely a maga félálomi fényeivel és sejtelmeivel megigézi vendégét.
Az üzletben semmi hasznát nem lehet venni, ráadásul fest és rajzol. Már tizenöt-tizenhat évesen remek táj- és életképeket. A tengerpart dűnéiről, a kocsmák elesettjeiről, néha a város útjairól, tereiről s gyakran egy-egy félhomályos, zsúfolt szobabelsőről, ahol magányos nők üldögélnek. És ami az anya számára még szörnyűbb: férje titkos szövetségre lép művészambíciókat dédelgető fiával, a maga megnyaklott ambícióit látja benne kibontakozni, és ahelyett, hogy a tisztes iparosmesterség felé terelné, lovat ad fia extravagáns hajlamai alá, aki cimboráival időnként ringy-rongy öltözetben, rikoltozva rója a várost. Aztán meg kiül házuk tetején a kéményre, és mélán fuvolázik a teliholdnak…
A festmény, a Szörnyű maszkák, amelyben Ensor festői világlátása megszületett, sötét szobát ábrázol, melyben egy kalapos, farsangi álarcot viselő férfiú kuporog az asztalnál, borosflaska meghitt társaságában. A nyíló ajtón pedig épp belép egy hasonlóképp álarcot viselő asszony. Fején kapucni, a szemén fekete okuláré. A kezében rettenetes husáng. A kép magáért beszél.
Aligha kétséges: Ensor belső meghasonlottsága fogalmazódik meg a jelképerejű figurákban. Tudva vagy sem, „kibeszélte” magából a szorongását. Áttestálta a képre. A maszkok, ez csak sejthető, talán elrejteni kívánták a mű személyes hátterét. Csakhogy – és ezt hamar fel kellett ismernie – a maszk nemcsak elrejt, de ki is tár. Szabaddá tesz…
Képei elutasítása annyira általános, hogy Ensor egyre jobban magára marad. Még az őt ideig-óráig favorizáló modernista és extravagáns, illetve „anarchista” körök is sokallották merészségét. Amíg a festő a közös álmokat jelenítette meg, szerették. Amint viszont rátalált a maga világára, kiutálták maguk közül. Amíg jelentéktelen volt, zseninek harsonázták, amint viszont kimutatta oroszlánkörmeit, kiközösítették.
Első önálló kiállítása csak 1895-ben nyílt meg Brüsszelben, pedig ekkorra életművének jelentős hányada elkészült. Az a hatalmas festmény is, amelyet főműveként jegyeznek, a Krisztus bevonulása Brüszszelbe. Korábbi munkái mintha csak előtanulmányok lennének e vászonhoz. Ami előbb apró tollrajzokon és vásznakon mutatkozott meg, itt mind együtt látható: a torz lények százai, a félálomi figurák, amelyekről nem tudható pontosan, hogy álarcot viselnek-e, vagy a maguk arcát mutatják. Félállati lelkek – orruk ormányt imitál, szemükben kandi téboly. Bábszerű katonák és trombitát fújó, dobot püfölő muzsikusok. Majom- és patkányképű lények, kutya- és denevérpofák a nemtelen mámor sodrásában. A cilinderes halálfej mögött aggálytalanul ölelkező szerelmespár. A flamand múlt megelevenedő figurái: mackóléptű mesteremberek és dzsidás lovagok. Bohócok és törpék. Részeg martalócok, vak koldusok, prostituáltak és zsebmetszők. Középütt pedig Jézus ül szamárháton, és a festő arcvonásait viseli. Csak épp alig látszik, úgy körülhemzsegi a karnevál forgataga.
Két évvel korábban festette meg szintén monumentális hatású vásznát, a Szent Antal megkísértését. A két mű rokon, ám a különbségük is szembeötlő. Álomi köd borítja a szent lelki viszontagságait bemutató teret. Itt minden bizonytalan, szemben a Jézust karéjozó karnevál rusztikumával. A szent remete körüli alakok a brüsszeli bevonulás figuráival rokonok, ám e kép igazi tere a levegő: az ott röpdöső, visongó álomalakok. Parányi, hangyaszerű lények. Némelyik mintha ejtőernyőn szállna alá, mások denevérszárnyon csapnak le a borongó szentre, aki elfordulna a kísértő látványtól, ám bárhová veti tekintetét, torz alakok, bő mellű leányok, riasztó kutyapofák, egér- és rovarszerű szörnyek vicsorítanak rá.
Odébb víztükör, nem az élet keletkezésének heroikus helyszíne, inkább az elkorcsosult, féregsorsra kárhoztatott lelkek purgatóriumának jelképe. Cincérördögei, hidrái, patkányképű katonái, vicsorító krokodiljai és pikkelyes-uszonyos egyszarvúi a riadt és tanácstalan lélek alvilágából szöknek szárba, és valamiképp az álom meg az ébrenlét közötti senki földjét népesítik be.
Ensor 1885-ben vetette papírra azt a beszédes vázlatot, amely Maszkok sora címmel szerepel az albumokban. Az apró krétarajzon, amely tudatosságát és módszerességét bizonyítja, mintegy félszáz álarc látható. Sanda vagy épp álmatag szempárok. Fintorgó ajkak és vicsorító fogsorok. Torzonborz szakállak. Cvikker és harcsabajusz. Infantilis tetoválások. Afrikai, mongol, héber és nordikus karakterek. Köztük egy macskalány. Sanyarú, ádáz vagy épp depressziós pofák sora. Változatok egy témára.
Mindaz, amit Ensor a Jézus bevonulása után festett, az érett mester munkája. A világára rátalált festőé, akinek sikerült lelke alvilágának szörnyeit abban a világban „meghonosítania”, amelyben élt – s ezáltal valamiképp domesztikálnia is sikerült őket.
Egyik remekműve, az 1891-ből datált Szörnyű muzsikusok tíz fantasztikus állatot ábrázol. A kisméretű kép középpontjában egy kottafejekkel felékesített ruhájú patkány látható. Körülötte fuvolázó tücsök, kornyikáló hal meg krokodil, doboló gém és bőgőjét pengető rák. Zoológus legyen a talpán, aki azonosítani tudja e Hieronymus Bosch bestiáriumát idéző állatokat. Szinte hallatszik a rémes kakofónia, amelyet csempe instrumentumain ez a menazséria hallat. A középen pöffeszkedő patkány muzsikus pedig, amolyan karmesterféle, báván hallgatja a zenebonát. Az őt körülvevő fantasztikus lények között nagyapósan álldogál és figyel. Van benne valami bornírt báj. Lehet, hogy a mester démoninak szánta, mégsem az. Inkább ábrándosan bugyuta. Már nem a lélekre súlyosuló, az álmokat hagymázas jelenlétével felkavaró szörnyek közül való, hanem a lélek alvilágának kordában tartott lényeiből vétetett. Szinte szeretetre méltóan bumfordi.
Nem kétséges, hogy amikor 1895-ben megrajzolja a Démonok gyötrik a festőt című színes rajzát, éjszakai kínjait veti papírra. Mert ő áll aggodalmasan a mű középpontjában, körülötte pedig denevérszárnyon röpdös, krokodilpofával kaffog, vámpírfogakkal és sárkánykarmokkal tépi a megszeppent művészt a lélek alvilágának félálomi tenyészete.
Ugyancsak a „bevonuláskép” variánsának tekinthető az 1920-ból jegyzett Flandriai karnevál. Banyák, vízfejű muzsikusok, zsebmetszők és részeg randalírozók vonulnak a képen, de a Megváltónak már nyoma sincsen közöttük. Az a metafizikai feszültség és szorongás, amely a nagy vászon jellemzője, itt marionettjátékká szelídül. Pojácái és ádáz prostituáltjai nem fenyegetőek, inkább egy népi játék kedves-bolondos szereplői.
Ahogy Ensor kinőtt a festőkollektívák karámaiból, már csak a maga keskeny ösvényét taposta. Kiderült, utólag mindig kiderül, hogy a magányos lélek útja messzebbre visz, mint a szekértáboroké. 1903-ban a festőt a Lipót-rend lovagjává ütötték. 1929-ben Albert király, akivel – illetve akinek bizalmasaival – korábban meg-meggyűlt a baja, bárói címmel tisztelte meg a korosodó és egyre tekintélyesebb mestert. Rá négy esztendőre pedig a festők hercegévé kiáltották ki Brüsszelben. Eszerint tehát Ensor, aki évtizedekkel korábban festett bevonulásképén képletesen Jézus Krisztus arcát viselve és szamárháton toppant be a belga főváros farsangi kavalkádjába, valóban diadalmasan odaért, ha némi késedelemmel is.
Hatvanesztendősen elköltözött a Flandria utcából, amelyet annyiszor megörökített a festményein. Új lakóhelye földszintjén – ez is különös élete jelképének tekinthető – létrehozta anyja emléktárgyüzletének hasonmását. Itt halmozta fel maszkjait, koponyáit, jade-szobrait, szárított tengeri herkentyűit, keleti limlomjait és persze legkedvesebb festményeit is, amelyektől oly nehezen vált meg, köztük a bevonulásképet, amely szinte egészen betölti a szoba egyik falát. S ami a legfontosabb: ez az „üzlet” sosem nyílt meg a nagyközönség előtt. A festő itt töltötte napjait, dolgozott és emlékezett. Abban a közegben, amely mesterré érlelte. Közel kilencvenesztendősen, 1949-ben hunyt el.
Élete azt példázza: boldog, aki benső egyensúlyára rátalál. Akinek sikerül megszelídítenie a benne gomolygó alvilágot.