A család a meghatározó alap, amelyre építkeztem. Az önképzés nálunk anyai és apai ágon is hagyomány, édesapám jogász volt, édesanyám közgazdászként doktorált. Nagyapám sulykolta belénk, hogy tanulni, tanulni, ezért a szüleim mindent megtettek azért, hogy külföldön is képezhessem magam. Amikor 1989-ben megnyíltak az új lehetőségek, csereprogram keretében elmentem Amerikába tanulni egy évre, egy ottani állami iskolában fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat. Ez az egy év azért volt nagyon fontos, mert olyan szinten sikerült elsajátítanom az angolt, hogy az az egész életemet meghatározta, és ami nem mellékes, a „vakon” gépelést is, ami ott kötelező. Mindaz, ami ezután következett, ennek az egyenes folytatása volt. Tizennyolc évesen kezdtem angolt tanítani és tolmácsolni, hamar kiderült, hogy erre nagy szükség van. Tizenkilenc éves voltam, amikor angolul tolmácsoltam egy Franciaországban dolgozó holland szociális munkásnak, aki kivitt Franciaországba. Önkéntesként dolgoztam egy szegényeket segítő szervezetben koszt-kvártélyért cserébe, és valamennyire megtanultam franciául. Hazajövet beiratkoztam az ELTE szociológia szakára, és továbbra is tolmácsoltam.
– Elég volt a tolmácsoláshoz az a tudás, amit külföldi útjain szerzett?
– Kutyaütő tolmácsolás volt az, nem abszolút pontos vagy irodalmi szintű, de az üzleti tárgyalásokon nagyon fontos, hogy valaki ismerje a tárgyalópartnerei kultúráját, és én azt jobban ismertem, mint a nyelvet, így azután boldogultam. Így találkoztam egy svájci üzletemberrel, aki a mentorom lett. Azzal foglalkozott, hogyan lehet optimálisan megszervezni a kiskereskedelmi áruházláncokat, én pedig neki tolmácsoltam. Mellette tanultam bele a raktározásba, logisztikába, fuvarozásba is, és örömmel tettem, mert érdekes volt. Az a cég, amelyiknek dolgozott, elégedett volt a munkájával, és bejelentette, hogy hosszú távon számít a segítségére. Így kaptunk megbízást egy jelentős magyarországi áruházlánc teljes ingatlanfejlesztésére. Nagy szerencsém volt, mert nem magyar áron dolgoztunk a külföldieknek. A mentorom svájci lévén azt mondta a beruházónak, hogy a honoráriumot az ő hazájában érvényben lévő tarifa szerint állapítja meg, ami akkor Magyarországon hallatlan volt, és az ő nagyvonalúságának köszönhetően én egyenlően részesültem a haszonból.
– Befejezte közben az egyetemet?
– Nem, három évre fel kellett függesztenem a tanulmányaimat. Az ingatlanfejlesztéssel viszont hét év alatt sikerült szép ívet befutnunk, és az így szerzett hasznot beleforgattam a várbeli beruházásba, de ez már az Ybl-villa története.
– Hogyan tudta meg, hogy azzal a várbeli üres telekkel lehet valamit kezdeni?
– Abban az ügyvédi irodában, amelyik a Hatvany családot képviselte Budapesten, volt egy ügyvéd ismerősöm, aki tudta, hogy „problémás ügyekkel” foglalkozunk, és felhívta a figyelmemet arra, hogy a várnegyedben van két telek. 1994–1995-ben persze minden „problémás volt”. Nem voltak tisztázott jogi keretek, nem voltak szabályozási tervek, sok helyen olyan építési engedélyeket adtak ki, amelyek sose láttak szakhatóságot, pedig ez a beruházó szempontjából életveszélyes. A jól szabályozott környezet sokkal megnyugtatóbb, mint a zavarosban halászgatás.
– Ezzel alighanem sok hazai úgynevezett „ingatlanfejlesztő” nem ért egyet. Tehát a svájci partnerrel közösen alapított cége 1996-ban megvásárolta a Hatvany családtól a várbeli telket, amelyen valaha az Ybl Miklós által tervezett villa állt, és belevágott a palota felépítésébe…
– Jó szó a belevágott, mert ami most ott áll, az tízéves munka eredménye. 1995-ben, amikor elkezdtük a tárgyalásokat, még nem volt meg az építkezéshez szükséges pénz. Az évek során termelődött a munkánkból, ez volt a pozitív hatása a hatóságok építési engedéllyel kapcsolatos időhúzásának. Így tudtam apránként finanszírozni a munkát, mert közben beleszerettem a feladatba, és az asszisztensemmel önállósítottuk magunkat. Öt évig tartott, amíg megkaptuk az engedélyt, és még most sincs vége, mert a módosítási kérelmünket fenntartjuk…
– Elvált a svájci mentorától?
– Igen, ő időközben beleszeretett Magyarországba, és nem csak az országba, visszavonult, és most itt él vidéki haciendáján. Mi pedig saját beruházásként kezdtük az építkezést.
– Menjünk még vissza abba az időbe, amikor elkezdtek tárgyalni a Hatvany örökösökkel. Akkor már tudta, hogy azon a telken valamikor az Ybl Miklós által tervezett villa állt?
– Amikor a tárgyalásokat elkezdtük, még nem. De amikor aláírtuk a szerződést, már pontosan tudtam. Megvolt a villa fényképe, láttam a régi terveket. Abból indultam ki, ha Ybl pályája csúcsán vállalta, hogy erre a helyre ekkora épületet emel, ha a Fővárosi Közmunkák Tanácsa támogatta ebben, akkor ez ma is vállalható. Úgy gondoltam, az engedély is meglesz kilenc hónapon belül. Öt év múlva kaptuk meg, de közben nagyon sokat tanultam.
– Ki nyomozta ki az ingatlanra vonatkozó adatokat?
– Mi magunk, és kilenc hónapig húztam az adásvételi szerződés aláírását, mert közben igyekeztem tisztázni minden részletet, kezdve a barlangrendszer föltérképezésével. Az eladó nem tudta pontosan, milyen épület állt azon a telken. Hatvany Ferenc lányai tizenévesek voltak, amikor a család elment Magyarországról. Csak azt tudták, hogy három szint volt az épületben, de hogy ki tervezte, arról fogalmuk sem volt. Arra emlékeztek, hogy álltak az utcán egy bőrönddel, és látták, hogy ég a házuk.
– Kiderült-e, hogy miért nem államosították ezt az ingatlant? Ma már tudjuk, hogy a ház, ha romjaiban is, még állt 1946-ban.
– Nem. Amikor kiderült, hogy nem volt államosítva, a kerületi önkormányzat vizsgálatot kezdeményezett az Állami Számvevőszéknél. Ott megállapították, hogy a villa nem szerepelt az államosítási jegyzéken, a kerület rendezési tervében pedig építési telekként volt nyilvántartva. Amikor először kezembe kaptam az ingatlan tulajdoni lapját, alig hittem a szememnek. Egyetlen 1923-as bejegyzés volt rajta: tulajdonos Hatvany Ferenc és felesége. A Hatvany lányok örökösödési eljárásának kezdete még csak széljegyként szerepelt 1995-ben. Művelési ágnak pedig játszótér volt megjelölve. Később megtudtuk, hogy azt a hetvenes években alakították ki. Amikor jeleztük a Fővárosi Kertészeti Vállalatnak, hogy a telek magántulajdon, csendben és gyorsan elbontották a játszóteret, és átköltöztették a Vérmezőre. Mi most a beruházás melletti telkünkön újra felépítjük, és a tulajdonjoggal együtt átadjuk a kerületi önkormányzatnak.
– Ön hangsúlyozta, hogy nem akarja eladni az épületet, mert beleszeretett ebbe a beruházásba. De milyen funkciót szán neki, és ki fogja üzemeltetni?
– Nem akarom eladni, amíg úgy látom, hogy van értelme küzdeni érte, és lehet valami újat létrehozni ezen a területen, valami olyasmit, ami gazdagítja a város szellemiségét. Mindenképpen közösségi háznak szeretném látni, meg vagyok győződve arról, hogy az volna a helyes hasznosítás, ha a nagyközönség előtt nyitva állna, és kiállításokat, koncerteket, konferenciákat rendezhetnénk benne.
– Vannak, akik azzal vádolják, hogy elveszi a panorámát…
– Én meg azt mondom, hogy adni szeretnénk. Aki belép ebbe a térbe, olyan panoráma tárul elé, amit a Hunyadi János utcából nem lát. Ezért van jelentősége az üvegfalnak, amelyet Kerényi József tervezett a Duna felőli és a várdombra néző oldalra. Ha néhány éven belül eljutnánk odáig, hogy befejezhetjük a házat, talán saját magam is tudnám üzemeltetni. Jelen pillanatban minden erőmmel arra törekszem, hogy olyan üzemeltetőt találjak, aki közösségi funkcióval nyitja meg, vagy ha nem, akkor néhány év múlva, amikor „kifut” a beruházás, majd mi változtatjuk meg a funkciót közösségi célokra. Én ezen az egyetlen helyen vagyok beruházó, egyébként továbbra is ingatlanfejlesztéssel keresem a pénzt, amit erre az építkezésre fordíthatok.
– Sokaknak a spekuláció jut eszükbe erről a szóról. Ön szerint mit jelent az ingatlanfejlesztés és mit a spekuláció?
– A spekuláció az én értelmezésemben azt jelenti, hogy megvesznek valamit minimális összegért, és arra spekulálnak, hogy az majd később többet ér, és akkor eladják. Mi soha nem foglalkoztunk azzal, hogy megveszünk valamit egy x-ért és eladjuk három x-ért. Nálunk mindig megvolt a konkrét ügyfél, az ő pontosan meghatározott igénylistája alapján dolgoztunk, adminisztratív munkát végeztünk, általában másfél, két évig. Egyik ingatlanfejlesztésünk sem volt gyors lefolyású üzlet.
– Az édesapja mint jogász hajléktalanokkal, szegényekkel foglalkozott, Solt Ottília munkatársa volt. Ön ma egészen más környezetben mozog. Nagyon fiatalon csöppent bele a pénzvilágba. Hogyan tudja összebékíteni a kettőt?
– Kiválóan. Otthon egyértelműen az emberi értékek tiszteletére neveltek. Nálunk mindig a baráti, családi kapcsolatok voltak a legfontosabbak. Az édesapám többször befogadott hajléktalanokat az otthonunkba, ami kicsit megnehezítette a családi életet, de neki ez volt az élete. Ma is azok az alapelvek irányítanak, amelyeket otthonról kaptam. Amikor újrakezdtem az egyetemet, negyedévben féléves szakmai gyakorlaton kellett részt venni. A Máltai Szeretetszolgálathoz kerültem, egy hajléktalanokat befogadó központba. Bizony, két buszmegállóval előtte félreálltam az autóval, átöltöztem, és úgy mentem közéjük. Ilyen értelemben kettős életet éltem abban a hat hónapban.
– Nem járt ez tudathasadással?
– Abszolút nem, tudtam, hogy mit miért teszek, a két világot tökéletesen el tudtam választani egymástól, illetve, ha kellett, össze tudtam kapcsolni. A cégünk sokszor segített olyan helyeken, ahol nagy szükség volt rá. Szerencsém volt, hogy a családi nevelést erősítette bennem az az üzleti gondolkodás, amelyre a svájci mentorom tanított. Csak egy példát mondok: az első profitot nem vettük ki a cégből, hanem visszaforgattuk. Nem voltak több tízmilliós sportautóink, nem lakunk luxusvillában. A mentorom olyan üzleti kultúrából érkezett hozzánk, amelyben a kézfogás biztosíték arra, hogy amiben megállapodtunk, az úgy is lesz.
– Kubában is járt. Oda miért ment?
– Régi álmom valósult meg. Nem szeretném szépíteni a dolgot, az a fél év, amelyet ott töltöttem, a spanyol nyelv tanulása mellett a zenéről és a táncról szólt, arról, ami egyetemi éveimből kimaradt. Hogy az ember csak úgy elmehet sörözni egyet a barátaival. A sikernek vannak árnyoldalai is. Olyan típusú párkapcsolat kialakítására, amely akár családalapításhoz is vezethetett volna, nekem sokáig nem volt lehetőségem. Illetve lehetőség lett volna, de nem tudtam öszszeegyeztetni a kettőt. Sokáig nem jelentett problémát a napi tizennégy–tizenöt órás munka.
– Mi az, amit nagyon szeretne elérni hosszú távon?
– Úgy szoktam magam válaszra kényszeríteni, mert én is gondolkodom ezen, hogy tesztelem, mi vonz igazán. Így történt, hogy két éve teljesen abbahagytam az üzletet. Lezártam több addigi munkámat, az Ybl-villa építése megállt a földszintnél, akkor elmentem politológiát tanulni a Közép-európai Egyetemre. Az angoltudás itt is biztos hátteret adott. Jó volt nagy gondolkodók írásait olvasni, azokról vitatkozni. Nem lehetetlen, hogy a masterképzés után nekilátok a doktori iskolának. Dolgoztam fél évet az Európai Parlamentben is mint az egyik magyar képviselő asszisztense. Irodai munkát végeztem, érdekelt, hogyan működik az a rendszer, és amennyit láttam belőle, az elég is volt. Utána beiratkoztam a Harvard Egyetem nyári építészeti kurzusára. Az már biztos, hogy a hosszú távú terveim között szerepel az építészettel való további kapcsolat. Fél év után látom, mennyivel reálisabb az ingatlanfejlesztés, ha építészeti ismeretekkel ötvöződik. Ezt a kurzust nem építész érdeklődők számára szervezték, napi tizenkét–tizennégy órát dolgoztunk. A programot intelligensen alakították ki. Délelőttönként építészet- vagy művészettörténeti előadásokat hallgattunk, délután műhelymunkára fogtak bennünket. Konkrét telkekre szabott konkrét feladatokat kaptunk: közparkot, lakóházat és egy iskolát kellett megtervezni. A dolog odáig fajult, hogy még modelleket is kellett készítenünk, és zsűrizték is őket. A végén, az értékeléskor megtudhattuk, hogy látnak-e bennünk fantáziát, érdemes-e folytatni vagy nem. Jó önismereti lecke volt.
– Mit gondol, milyen tulajdonságai segítették abban, hogy idáig eljusson?
– A legelején bizonyos fokú naivitás segített, hogy bele merjek vágni olyasmibe, amibe ma nem biztos, hogy belevágnék. Nagyon fontos a kitartás, az alapértékekhez való ragaszkodás és az, hogy higgyünk abban, amivel foglalkozunk. Hiszek abban, hogy Budapest meg fogja találni a helyét a régióban, annál is inkább, mert a civil társadalom is megmozdult, hogy ezt kikényszerítse. Ez a város a XIX–XX. század fordulóján egyszer már bizonyított, tudjuk, hogy Európa egyik meghatározó pontja volt. Ha meg tudja őrizni egy kicsit megtépázott charme-ját, akkor még mindig vonzóbb, mint azok a nagyvárosok, ahol hatalmas dzsungelharc folyik. Ezt nem kívánom Budapestnek.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
