Változó kommunikáció Irakban

Nagy-Britannia szánalmas, tehetetlenül bégető birkaként, pórázon követte Amerikát az iraki háborúba – jelentette ki az idei irodalmi Nobel-díj kitüntetettje, Harold Pinter, aki már jó ideje botrányhősnek számít a szigetországban. Pinter arról beszél, hogy az amerikai elnöknek és a brit kormányfőnek törvény előtt kell felelnie azért „a mérhetetlen hazugságtömegért”, amellyel az iraki háborút megindokolták.
Nem kedvez a brit kormány megítélésének a Times tegnapi híre sem, miszerint a brit és az amerikai katonák egy része három hónap múlva hazatérhet. Finomítsunk: a csapatok egy részét valóban elvezényelhetik, de ettől politikai és katonai értelemben semmi sem változik. Londonban és Washingtonban állítólag a heti iraki parlamenti választást tekintik jeladásnak a kivonás megkezdéséhez, de miután a brit védelmi minisztérium szóvivője továbbra is a fokozatosságot hangsúlyozza, a hír nem jelent áttörést. Ráadásul szakértők szerint amennyiben az amerikaiak és a britek valóban hazamennének, ingatag kormányával és korrupt fegyveres szerveivel Irak még a mostaninál is áttekinthetetlenebb káoszba süllyedhet.
Pedig a brit erők a konszolidációban eleinte sikeresnek mutatkoztak. Segítette ebben őket a gyarmataikon szerzett tapasztalat, az arab világ pontos és alapos ismerete, és azok a diplomáciai finomságok, amelyek adott esetben jóval hatékonyabbak a nyers erőnél. A britek ráadásul mindig is nagy gondot fordítottak az adott ország lakóinak meggyőzésére, amelyet különböző kommunikációs technikákkal fejlesztettek tökélyre. Meglepő módon éppen ez mondott csődöt Irakban, ahol néhány hónapos türelmi idő után kiderült: a brit katonai közigazgatás képviselői képtelenek az amerikaiakétól eltérő módszertanban gondolkodni, és ezek után nem csoda, hogy a kettős szövetség tagjait politikai, katonai értelemben immáron nehéz megkülönböztetni.
Egy friss felmérés szerint az arab világban Tony Blair ma a harmadik legnépszerűtlenebb politikus, a kétes dicsőség egyébként Ariel Saroné, őt George Bush követi a sorban. Ha ehhez hozzáveszszük, hogy a megkérdezett mozlimok Jacques Chirac francia elnököt nevezték meg a legszimpatikusabb európai politikusnak, akkor könnyű belátni, hogy az iraki háború és rendteremtés hosszú idő múlva gyógyuló sebeket ejtett az arab világban, és ezzel együtt az Egyesült Királyság szerepe is leértékelődött. Ennél azonban fontosabb szempont, hogy a Kelly-ügy okozta tekintélyvesztést a Blair-kormányzat máig nem heverte ki. Bár maga a kormányfő pürroszi győzelmet aratott a BBC felett, erkölcsi és politikai értelemben az csak akkor kamatozott volna az ügy nyomán támadt csekély bizalmi többletet, ha a kormányfrealitygi változásokat kezdeményezett volna Irakban. Akárcsak George Bush, Tony Blair is elszalasztotta ezt az esélyt. Ami ezután következett, az voltaképpen előre látható volt. Madrid után mindenki tisztában volt azzal – és ezt a brit kormányzati szervek is rendszeresen megerősítették –, hogy a következő célpont alighanem London lesz. A véres merényletsorozat idején Blair már jó ideje kényszerpályán mozgott, és egész egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy határozottan leszögezze: nincs semmilyen összefüggés az iraki brit katonai jelenlét és a londoni robbantások között. Az iraki háború csak ürügy a terroristák számára – mondta akkor Tony Blair, de ennek a kijelentésnek a komolyságát alaposan lerontotta az elemi logikával is belátható igazság, miszerint hasonló méretű és hatású merényletre mindeddig nem akadt példa Angliában. Miután Tony Blair nem indokolta másfajta indítékkal, mint valamifajta született gonoszsággal a pakisztáni származású fiatalemberek rémtettét, mindmáig nehéz a gondolattól szabadulni, hogy a történtek csak és kizárólag az iraki szerepvállalásból fakadnak.
Túl a szaddámi birodalom romjain játszott brit részvétel megítélésén, nem lehet figyelmen kívül hagyni a megszállás költségeit sem. Már 2004-ben felröppent a hír, hogy hamarosan elfogy a belügyminisztérium által kiutalt pénz. Akkoriban a Financial Times havonta 125 millió fontra (mintegy 47 milliárd forintra) taksálta a hadsereg iraki tevékenységét. Azóta az ügy rendeződött, mégpedig azért, mert a pénzügyminisztérium – függetlenül az aktuális összeg nagyságától – finanszírozza a katonák kinn tartózkodását. Mindez azonban nem változtat azon, hogy az iraki háborús részvétel a brit hadsereg legköltségesebb hadjárata a II. világháború óta, és miután egyelőre nem körvonalazódik a történet vége, sőt éppen ellenkezőleg, valószínűleg hosszú évekig Irakban maradnak a brit katonák, és csillagászati összegeket kell elkülöníteni erre a célra. Figyelemre méltó, hogy annak idején független elemzések is legfeljebb ötéves megszállást tartottak lehetségesnek, és ennek megfelelően kalkuláltak a szükséges anyagi háttérrel.
Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az elmúlt napokban valamifajta változás körvonalazódik az iraki brit jelenlét politikai kommunikációjában. Mindenekelőtt figyelmet érdemel a Lordok házának döntése, amely szerint nem használható fel brit bíróságokon bizonyítékként olyan vallomás, amelyet más országokban kínzással csikartak ki. A szóban forgó határozat elválaszthatatlan a titkos börtönökről és a fogolykínzásokról szóló tudósításoktól, amelyek nem csak Washington, de London tekintélyét is alaposan megtépázták. Ilyen módon a döntés kétségkívül használ a nyilvánosságnak. Arról továbbra sincs szó, hogy a Blair-kabinet kihátrálna amerikai szövetségese mögül, sőt éppen ellenkezőleg: a változás voltaképpen a titkosszolgálati munkára korlátozódik. Ennek a jelentőségét nem lehet lebecsülni. Akárcsak a három évtizedes északír polgárháborúban, London a fizikai erőgyakorlás második fázisát gyakorolja, amikor a szervezett ellenállás látványos katonai megtörésével párhuzamosan ugyanilyen nagy súlyt fektet a titkos diplomáciára. Más szóval: miután kiderült, hogy a síita belviszonyok átláthatóságában, az iraki hadsereg és rendőrség felállításában, egyáltalán az új „demokratikus” viszonyok kiépítésében elégtelen az eddigi igyekezet, új arcokra, új módszerekre van szükség.
A mind kaotikusabb iraki rendteremtés most érkezett el ahhoz a ponthoz, amit 1979-ben a thatcheri fordulat jelzett Észak-Írországban. Nem véletlen, hogy Sir Ronnie Flanagan személyében egy olyan rendőrtisztet vezényeltek Irakba, aki évtizedeken át a Royal Ulster Constabulary nevű északír rendfenntartó testület vezetőjeként tevékenykedett. Feladatául az iraki rendőrség szakmai értékelését és felkészítését szánták, de más irányú tevékenysége is könnyűszerrel átlátható, miután elutazása előtt John Reid brit védelmi miniszter a 210 ezres helyi rendőrség problémáiról, többek között a „beszivárgásról” panaszkodott. Nyilvánvaló, hogy mire is gondolt, amikor így fogalmazott: jóllehet lát esélyt a brit csapatok 2006-os kivonására, addig maradnak Irakban, amíg be nem fejezték az ott elkezdett munkát. Sir Ronnie Flanagannek tehát alighanem megadatik, hogy befejezze küldetését, és nem kell tartania egy gyors és előkészítetlen csapatkivonástól.