Ciánveszély és madárinfluenza

Mintegy négymilliárd forintot ad a kormány egy magáncégnek arra, hogy madárinfluenza elleni oltóanyagot gyártson. A testre szabott pályázattal elnyerhető támogatásból és a kétmilliárdos hitelből az egyelőre ismeretlen vírus által, egy ma még nem létező betegség ellen tudunk majd védekezni – ez nekem nagyon úgy hangzik, mintha valaki azért adna nekem egy komolyabb összeget, hogy találjam el a jövő heti lottósorsolás nyertes számait. A madárinfluenza okozta hisztéria sok mindenre jó. Kiváló alkalom arra, hogy kampányidőszakban lúdtetemek mellett fotóztassa magát az ember; védőoltást lehet adni a miniszternek, miközben még senki sem tudja, milyen lesz – ha lesz egyáltalán – az új betegség; és arra is jó lehet, hogy ennek leple alatt nagyot kaszáljon valaki.
Mindenesetre nagyvonalú a kormány: közel négymilliárd forint van ma erre a célra. Nem sajnálom tőlük, adja isten, hogy ha tényleg világjárvány lesz ebből a dologból, akkor valóban hatékony legyen a kifejlesztendő magyar vakcina. Jó azonban tudni azt is, hogy a H5N1 vírusnál jóval kézzelfoghatóbb, és nagyobb kockázatot jelentő veszély esetében már nem ilyen nagyvonalú a kormány – egy konkrét ügyben nemhogy négymilliárdot, de még egy meghallgatást sem sikerült elérniük a reális megoldást kínálóknak: a nagy környezeti veszélyt jelentő aranybányák ciántechnológiáját kiváltó megoldást kidolgozó szakemberek közel egy évig hiába kilincseltek a magyar államigazgatásnál.
A veszély pedig reális: hat éve egy nagybányai cég, az ausztrál–román érdekeltségű Aurul (később Transgold) társaság iszaptavából gátszakadás következtében mintegy százezer köbméter ciánlúgos iszap szabadult ki alig tizenegy óra alatt. A Környezettudományi Központ a tiszai cián- és nehézfémszennyezés gazdasági és szociális hatásait vizsgáló tanulmánya szerint a becsült gazdasági kár 3,5-4,6 milliárd forintra tehető. A Tisza–Szamos Kormánybiztosi Hivatal által közzétett huszonkilencmilliárd forintos kárigény tartalmazza az élővilágot ért károkat, valamint azok helyreállítási költségeit is.
Az aranykioldáshoz a Romániában használt eljárás során keletkező mérgező anyagokat (cianidot és nehézfémeket) tartalmazó meddőt az eljárás végső fázisában meg kellene tisztítani. Nagybányán – a 2000. január 30-i környezeti katasztrófa tapasztalata szerint – a ciánnal és nehézfémekkel szennyezett meddőt nem tisztítják, mivel ez lenne az eljárás legköltségesebb része. Mindössze ülepítőmedencékbe vezetik, ahol a cián évek alatt – mindvégig környezeti kockázatot jelentve – természetes úton is lebomlik. Az iszap nehézfémtartalma viszont az évek során sem változik, tehát hosszú évtizedekig közvetlen veszélyt jelent. Idén február elején a fagy miatt megrepedt csövekből ismeretlen mennyiségű méreg szabadult ki. Sajtóhírek szerint a vezeték mentén a vállalat alkalmazottai vödrökbe próbálják összegyűjteni a megfagyott mérgező zagyot.
A kanadaiak hasonló technológiájú üzemet kívánnak létrehozni Verespatakon is. Az ide tervezett ciánzagyos derítő területe százszor, térfogata hozzávetőleg ezerszer nagyobb lenne mint a nagybányai. A tervek szerint több mint 400 millió tonna ércet termelnek ki, és 1600 hektárnyi ciánzagyos terület marad a kitermelés helyén. A várható haszon dollármilliárdban mérhető, ezért a vállalat értelemszerűen minden követ megmozgat a termelés minél előbbi beindítására. Miközben Verespatakon folyik az adminisztratív eszközökkel vívott háború, eközben hetven magyar civil szervezet írta alá azt a levelet, amelyet Miklós László szlovák környezetvédelmi miniszternek küldtek, tiltakozva egy kanadai cég Körmöcbányára tervezett ciántechnológiás aranykitermelése ellen. A Tournigan Gold Corporation a magyar határtól 130 kilométerre nyitna bányát, melyből baleset esetén a méreg az Esztergomnál a Dunába torkolló Garamba kerülne.
Nagy valószínűséggel a bányanyitásokat várhatóan nem tudjuk megakadályozni, csak elodázni, ezért elemi érdekünk, hogy találjunk ciánhelyettesítő technológiát. Több országban már betiltották a cianid használatát, ezért sok helyütt próbálnak találni egy korszerű, környezetbarát, a ciánt kiváltó technológiát, de megbízható eredményt még nem értek el. Nagybányán a korábban már számos technológiai újításért nemzetközi elismerésekben részesült Bányászati Kutató- és Tervező Intézet foglalkozott újszerű kutatásokkal a kilencvenes években. Az elért eredmények kielégítők voltak, a kísérletben használt technológia magasabb teljesítményű aranyoldásra képes, mint a cianid, s emellett a környezetet kevéssé terheli, zárt rendszerű, és gazdaságos is. A szükséges erőforrások hiányában a kutatásokat akkor nem tudták befejezni, pedig a várható előnyök kecsegtetők voltak: a technológia többféle kőzet esetében is alkalmazható; nem kell a már meglevő berendezéseket lecserélni, nem igényel víztisztítást, vagy nagyobb befektetést, mint amit a cianideljárás igényelne, és a végtermékek teljesen megbízhatók, ökológiai szempontból ártalmatlanok.
Az ügyben két éve történt előrelépés: létrejött egy román–magyar konzorcium, melyben a közben egy erdélyi magyar vállalkozó tulajdonába került nagybányai kutatóintézet mellett a magyarországi Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézet, valamint kisebb magyar szakértői intézmények kaptak helyet. Saját forrásból újrakezdték a kísérleteket, miközben megpróbáltak magyar állami és uniós támogatásokat szerezni. A magyar illetékesek még az EU-s pályázat előkészítésére sem adtak pénzt annak ellenére, hogy környezetvédelmi tervekhez járna a másfél millió forintos pályázat-előkészítő támogatás. Tavaly megkeresték a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumot egy tervvel, mely szerint az ipari hasznosítás bevezetésének előkészítésére mintegy tíz-tizenkét hónapra és másfél millió euróra van szükség. A tárca ugyan érdemben foglalkozott a témával, viszont később az ügy teljesen átkerült a környezetvédelmi minisztériumhoz, ahol aztán végleg zátonyra futott. A környezetvédelemért felelős minisztériumot nem érdekelte, hogy siker esetén megszűntethető lenne egy potenciális veszélyforrás, és a világpiaci értékesítés lehetősége mellett elősegítenék egy magyar érdekeltségű kutatóintézet fennmaradását, ezáltal a programban részt vevő, magyar anyanyelvű tudósok és szakemberek megélhetését és szülőföldön maradását. Nem volt háromszázhatvanmillió forintjuk az ügyre, mely különben nem éri el az állam által kutatási-fejlesztési célokra adott támogatás 0,4 százalékát sem.
A fenti eset ismeretében jogos a kérdés: vajon „miben jobbak” a H5N1 vírus elleni vakcinát gyártó magáncég emberei a ciántechnológiát kiváltó tudósoknál? Ha ennyire nagyvonalú a kormány az egyikkel, akkor miért nem jutnak morzsák sem másoknak? Ki dönt és milyen érdekek mentén az adóforintok felett? Mi a fontosabb ma Magyarországon: egy még létre sem jött vírus által okozott esetleges betegség ellen védekezni, vagy elkerülni egy olyan újabb katasztrófát, mely egyszer már kiirtotta a Tisza teljes élővilágát? Felteszem így is a kérdést: a mai kormányból kinek üzlet a madárinfluenza?