Hogyan legyél humoralista (121.)

(A MELLÉBESZÉLÉS MŰVÉSZETE?
TANMESÉK! VI.)
A BŰN
A bűnben a legnagyobb rossz talán az – mondja a Mester (Pilinszky), ha valamiféle jó, netán a szeretet és igazság nevében követjük el. E „furfangos” párosítás már az elvesztett Édenkertben kezdődött. „Az igazság kedvéért…”; „A szeretetem diktálja, hogy…” legtöbbször veszélyes bevezetők, fordulatok indulataink számára. Képzeljük el, hogy Dosztojevszkij valahogy így kezdte volna a Karamazov testvérek című regényét: „Olvasóim iránt érzett szeretetem arra int, hogy látva boldogtalanságukat, alábbi soraimmal siessek hatékony segítségükre…”
Nem, ehelyett inkább egész életén keresztül az Egy nagy bűnös vallomásai című regénye megírására készült. Saját bűneit kívánta bevallani. A mű sose született meg. Biztos vagyok benne, hogy nem érezte még elég méltónak magát az Istennel színről színre való szembesülésre. És különben is: minden regénye – gyónás. Ő gyónva szeretett. Akit szeretett, azt nem megintette, hanem megvallotta neki bűneit.
Az ítélkezés Jézus óta kivétel nélkül Hitler-szabású, bármire hivatkozik is, bármi legyen is bevezető félmondata. Hagyjuk meg az emberi szívet abban a néma párbeszédben, amit Istennel folytat. Legalább mi ne lármázzunk és csörömpöljünk bele ebbe a csendbe. Ha másért nem, illemből, ahogy illetlenség fészkelődnünk, vagy szomszédainkat zavarnunk „észrevételeinkkel”, amikor a koncertteremben Mozart „beszél” a g-moll szimfóniában.
Beszél…? Úgy, ahogy Schubert is „beszél” utolsó, előadatlan szimfóniájában, még csak nem is panaszkodva, hogy nem engedik szóhoz jutni. Akár az öreg Beethoven, Schubert ekkorra már csak imádkozott… Gyónt és imádkozott. És kinek jutna eszébe gyónását és imádságát bármi (nemes vagy nemtlen) cimkével ellátni? Ez egyszerűen lehetetlen, nemcsak lelki, de még fizikai értelemben is.

A MAGYAR IRODALOM
A magyar irodalomnak – mondja mintegy folytatva-kiegészítve (árnyalva) fenti gondolatmenetét a Mester (ezúttal is – most már végig ebben az írásban – Pilinszky), a magyar irodalomnak – szerény véleményem szerint – egy valóban nagy fogyatékossága van. S ez az, hogy magjában, tengelyében nem vallomásirodalom. Nekünk nincs Kierkegaardunk, mint a kis Dániának és nincs Dosztojevszkijünk, vagy Ágostonunk, vagy akár André Gide-ünk, ha úgy tetszik.
Nincsenek nagy gyónóink, se önmaguk ellen forduló realistáink, akik vallomásaikkal kívántak volna segíteni és irgalmazni maguknak és másoknak, a többieknek, ahelyett, hogy bármily nemes eszményképet tettek volna olvasóik elé. Irodalmunk így minden kiválósága mellett már „tartásában” is inkább önigazoló irodalom – nem egyesekről, hanem általában beszélek –, mint vallomásirodalom. Csak egy példát említek erre: az Új földesúr szinte egyidőben született a Bűn és bűnhődés-sel és A romlás virágai-val…

MÚLTUNK REMÉNYE
Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? A múlt megváltozhatatlan birodalmába csakugyan nincs semmiféle bejáratunk? Semmiféle cselekvő, kreatív lehetőségünk azzal szemben, ami lezárult?
A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra idő és tér e végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait. Ha azonban nem magukat a tényeket kívánjuk átrendezni, hanem azok minőségét? Igen, akkor kitűnik, hogy a múlt a „minőségi cselekvés” tulajdonképpeni hazája.
Anélkül, hogy a tényeken bármit változtatna, javarészt itt, a múlt küzdőterén zajlik le minden ember drámája azzal a rosszal szemben, amit – a puszta tények szintjén – visszavonhatatlanul elkövetett. A szeretet, az ima, a bűnbánat és a vezeklés számára azonban nem léteznek időbeli határok. Érintésükre a legszörnyűbb tett is „színarannyá” válhat. Sokan a reményt azonosítják a jövőbe vetett reménységgel. De mint minden valódi értéknek és cselekedetnek, a reménynek sincsenek időbeli és térbeli határai. És épp ezért, talán nemesebb remény, mint a múlt véglegesnek hitt kontinensén partraszálló reménység! Igaz, a tények, a látszatok végképp megkövültek: a múlt tényein többé jottányit se módosíthatunk. És mégis ezt a kontinenst ostromolja, keresi fel a költők ihlete, a vezeklők és a szentek imája. Mivel ott, ahol a tények és látszatok végképp lezárultak, veheti igazában kezdetét az a dráma, ami sorsunkat valóságosan eldönti: a minőség, a valóság, a kegyelem és a szeretet drámája.
Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon igazában csak az megváltható, ami megváltozhatatlan.