Kádár János skizofrén népe

Most, hogy a Klubrádióban megszűnt az Addig jó, míg Kádár él című nosztalgiaműsor, végképp megkavarodtam. Akkor nem is volt soha igaz, hogy Kádár élt, Kádár él, Kádár élni fog? Ötvenhatos emlékév van, s ez egyebek mellett Kádár Jánosról szól. Persze Nagy Imréről meg a Széna téri és Corvin közi fiúkról is – de a hősök mindig egyszerűbb képletek. Akik az igazán érdekesek az utókor szemében, azok az árulók. A franciák is előszeretettel emlegetik a forradalmukból Gavroche-t, a szabad lelkű utcagyereket, ám az igazi hősük a rendőrfőnök Fouché, aki minden sorjázó rendszerváltozást kiszolgált. Gavroche statikus hős, terepe a kimerevített pillanat – míg Fouché az örök túlélő, a tovább szolgáló, a hivatásos áruló. Ha Gavroche francia archetípus, Fouché sokkal inkább az. Mi a franciáknál kisebb nemzet vagyunk, nekünk nem futotta egy Fouchéra. Meg kellett elégednünk egy Kádárral.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla: Kádár nem ötvenhétben, nem ötvennyolcban, még csak nem is hatvannyolcban árulta el a hazáját, hanem ötvenhatban. A korábbi Nagy Imre-kormány tagjából, a forradalom miniszteréből lett a megszálló hatalom engedelmes bábja. Ma sem tudni, tényleg a szovjet tankok padlójára hasaltatva csempészték-e vissza Budapestre, s hogy a szolnoki munkás-paraszt forradalmi kormány egyáltalán látta-e Szolnok városát. Van-e a történelemnek megbocsátó hajlandósága? Lehet-e megszokni, netán megszeretni a zsarnokot? A Haynaut Aradra küldő „Ferenc Jóskát” ötven évvel később a teáscsészéinkre festettük. Kádárt szerencsére nem; viszont beszavaztuk a magyar történelem legnagyobb alakjai közé. A császár a maga szemszögéből nem volt hazaáruló, Kádár ellenben az volt. Végül ebbe – a Nagy Imre-komplexusba – őrült bele. Talány előttem, egy ilyen tragikai vétség miért hagyja érintetlenül íróinkat. Kádárról másodvonalbeli drámaszerzők szerkesztettek darabot, holott ehhez a témához egy új, fiatal, pengeagyú Csurka tehetsége szükségeltetne. A Nemzetiben kellene adni táblás házak előtt. Ezzel szemben csak egy könnyelmű ígéret van: a hatvanéves Bereményi felsorolta jövendő filmtémái között. A Hídember után a Katakombaember? Ez biztató, de nem elegendő.
Addig is be kell érnünk Gyurkovics Tibor érzékeny tárcáival. A polihisztor író Skizofrén történelem címen adta közre historizáló kisesszéit a Napkút Kiadónál – többek között Kádárról. Találó meghatározásai kincsesbányát szolgáltatnak ama jövendő vakmerő drámaírónak, aki a morál és ténytisztelet nevében csak azért is szembemenetel Kádár tört gerincű, skizofrén népével. A néppel, amely tévesen azt hiszi, hogy ha Kádárt szidja, saját magát köpi szembe. A néppel, amelynek nagy része mindmáig legszívesebben befoltozná azt a lyukat az ötvenhatos zászlón, mondván: nem igazán esztétikus.
„Bezzeg Kádár a maga beesett halántékával, a Horthy-rendszerben megszenvedett és kétes üldöztetésével jobban megfelelt nekik, mint a tizenhat éves börtönmúltas, de – urambocsá! – randa Rákosi. (…) Kádár sem tetszett valami Alain Delonnak, de vékonyas arca, hallgatag arcberendezése, akkor még meglévő, bár gyér haja – a szocializmus hajas babája, ahogy rosszindulatúan ráfogták belügyminiszter korában –, laza testtartása és félszegen sunyi, de némi kackiás bájt hordozó szájállása elviselhetőbbé lett. (…) Nem habzott száján a kommunizmus, odahajolva kezelt a munkásasszonyokkal, kicsit azt érezték, hogy ez a fiumei zabigyerek közülük való.” Vagy frappánsabban: „Kádár, a vidékies beszédű álproletár.” A skizofrénia állítólag gyógyítható.