Mennyit veszítettünk Bubik István halálával?

Aligha azzal a reménnyel állnak ma színésznek az ifjak Magyarországon, hogy egyszer majd a Heti Hetesben parádézhatnak, szappant vagy bevásárlóközpontot reklámozhatnak. Pedig jobb lenne, ha ezt a karrierlehetőséget nem vetnék el, midőn komoly versek és monológok tanulásába fognak. Másfél évtized alatt ugyanis sikerült elérnie a hazai „szellemi életnek”, hogy a színházból egy szűk kör magánügye lett, a színházi színész pedig körülbelül annyira ismert, mint egy festő- vagy szobrászművész. Pedig a színész az arcából, a testéből él.
Érdekes lenne megkérdezni a színművészetire készülő ifjakat, miféle remények hajtják őket a pályára. Higgyünk nekik, ha azt válaszolják: hivatástudat, a színház iránti rajongás. Pénzről és hírnévről a színpad munkásaiként hiába is álmodnának. Nyomon követhetjük ugyanis, miként tüntették el az eltelt években életünkből a magyar színészet színe-javát, hogy helyükbe új sztárokat tegyenek. Mindazok pedig, akik nem voltak hajlandók e sztárszerepre, vagyis hogy szappanoperákban, vetélkedőkben és idétlen műsorokban keressék a pénzt, akkor kerülhettek a figyelem középpontjába, ha rendhagyó, érdekesnek gondolt dologra is képesek voltak. Bubik István például dobolhatott a televízióban.
Bubik és generációja annak idején még nagy reményekkel vágott neki a pályának. Gyorsan lettek ismertek, nyitva állt előttük minden ajtó: jó szerepek, tévé- és játékfilmek, pódium. Meg is szolgálták a bizalmat, tehetségesek voltak, sokat és őszintén tudtak adni. Azután e generáció legtehetségesebbjei egymás után kezdtek menekülni: ki külföldre nősült, ki meg, miként Bubik István is, egyéves önkéntes száműzetésbe vonult. De visszatért, mert mint azt egy vele készült rádióinterjúban elmondta, érezte, hogy feladata van a színpadon.
A Színészmúzeumban, a Rádiószínház produkciójában Csak eltűnt címmel Gosztonyi János Bubik Istvánra emlékezett. Tényleg nagyon hirtelen tűnt el. Hiányát először csak a szakma, a kollégák érzékelték, akik tudták, mennyit ért. Mennyit az ember, és mennyit a színész. Ez utóbbit bizonyította, hogy díjait mind a szakmától és soha nem a politikától kapta, szerepei pedig, javarészt főszerepek, alig fértek bele a lexikonszócikkekbe. Gosztonyi János most arra vállalkozott, hogy megmutassa a közönségnek is, mit veszített Bubik halálával. A színészről szóló összeállítások lényege nem az emlékező szó, hanem a hagyaték: a hang- és filmfelvételek, amelyekből az utókor képet alkothat a tehetségről, a személyiségről, és eldöntheti, méltó volt-e az életmű arra, hogy megtartsa emlékezetében. Bubik István és az utókor szerencséje, hogy van miből válogatni. A közszolgálati rádió a színészek, írók leghűségesebb barátja volt és marad még ma is, sanyarú helyzetében. A Művészeti Főszerkesztőségen olyan rádiósok dolgoznak, akik hiszik, hogy a jövőnek dolgoznak. Az ő előrelátásuknak köszönhető az is, ami Bubik Istvánból ránk maradt.
(Csak eltűnt, Bartók rádió.)