Azon kapom magam, hogy oly sok év után már-már lelkesít az, ami sorsközösségünkben, Nyugaton zajlik – pedig igen rég nem volt ilyen.
Az elmúlt évek válságaiban a nyugati politikai rendszerek elértek teljesítőképességük határára.
A mindent mérő, professzionális, pöccintésnyi kormánymozdulatokkal, alig észrevehető kommunikációs jelzésekkel, szigorúan arányos választási rendszerekben megszerzett, egyszerre széles és instabil többségekkel, merev jogi keretek között üzemelő, szigorú és nagyhatalmú liberális sajtó által a fősodor medrén belül tartott nyugati politikát intézményoptimalizálásra találták ki, nem politizálásra. Ha a munkanélküliség növekszik, ritka kócsagfajták párzóhelye mellett kell új autópályát építeni, eluralkodik a lakhatási válság vagy nővérhiány lép fel a kórházakban, a nyugati politika tudja, mit csináljon.
A színtelen-szagtalan politikai elit összeránt egy széles társadalmi legitimációjú koalíciót pártokból, szakértőkből, civilekből és álcivilekből,
akik aztán megállapodnak a szükséges intézményi reformokról, a vonatkozó háromsornyi törvényt benyújtják a parlamentnek, lezajlik az elfogadásához szükséges politikai ökörkereskedelem, a sajtó enyhén rosszallja vagy enyhén támogatja, és kétfoknyi iránykorrekció után a nemzet hajója optimális intézményekkel robog tovább. Nos, a migránsválság óta ránk köszöntő krízisek pont nem ilyen természetűek. A világon sehol máshol ebben a formában nem létező, azaz politikai döntéssel megakadályozható migrációs válságot épp az európai jogi intézményrendszer okozta: a lényegéből következett, hogy visszaéltek vele. Az ukrajnai háború kezelésében vallott súlyos kudarcot is az okozta, hogy az nemzetközi jogi kereteken belül nem, csak hatalmi, politikai döntésekkel kezelhető. És hasonló ügy az USA és Kína közötti súlyos kereskedelmi egyensúlytalanság is: intézményoptimalizálással nem kezelhető, hiszen az intézmények lényege okozta – a WTO szabályozta globális szabadkereskedelmi rend és a dolláron alapuló nemzetközi pénzügyi rendszer, amely a dollárt érdemtelenül erőssé, ezáltal az amerikai nemzetgazdaságra nézve importserkentővé és iparsorvasztóvá teszi.
Az intézményoptimalizálásban utazó nyugati politikában a vezető pozíciókat nem politikusok töltik be, hanem fröccsöntött politikai termékek: a megfelelő(en kicsi) intézményoptimalizálási javaslatok illatos csomagjai senkit meg nem bántó kommunikációba burkolva. Kemény politikai döntést márpedig csak politikus tud hozni, politikai termék nem;
így aztán a válságok nem lettek megoldva, a nyugati politikai rendszerek csak kapálták a vizet,
és tünetileg meg jogilag – intézményeket optimalizálva – küzdöttek a rendszerellenes pártok képében jelentkező társadalmi elégedetlenség ellen. A migránsok pedig csak özönlöttek, az oroszok nyomultak előre, Amerika kereskedelmi mérleghiánya egyik negatív rekordot döntötte a másik után.
A fröccsöntött politikai termék archetípusa Emmanuel Macron francia elnök: Robert Musil tulajdonságok nélküli embere, a tökéletes kompromisszum a jobbközép és a balközép intézményoptimalizálási javaslatai között. Keir Starmer is az; Ursula von der Leyen, Manfred Weber, Donald Tusk pláne.
A nyugati politikai rendszerek mesterei és termékei egyszerre, intézményoptimalizálásra kiválók, kemény politikai döntésekre alkalmatlanok.
Ha rajtuk múlt volna, tapicskoltunk volna tovább testületileg problémáink futóhomokjában, míg le nem hanyatlik a Nyugat felett a nap.
Aztán váratlanul megjelent két hetvenes pacák, akiknek előéletében a politika leginkább epizódszerepet játszott. A nyugati politika keretein belül értelmezve egyáltalán nem jó politikuskarakter egyik sem: karcos, morcos férfiak, kameraérzékük nulla, fotogenitásuk talán ha egy Fiat Multipláét meghaladja, széles választói csoportok iszonyodnak tőlük, egyik politikailalag inkorrekt mondatot mondják a másik után a „grab’em by the pussy”-tól a „kis pasák”-ig, hajuk is milyen.
Mégis kihívták és (többé-kevésbé) legyőzték az intézményoptimalizáló politikát, annak fröccsöntött politikai termékeit, s politikai döntéseket ígértek.
S meggyőződésem: ezért tartunk itt, ahol most tartunk. Hogy egy kupac Kijevben összegyűlt európai vezetőtől
ma már nem csak valami hagymázas moralizáló éber álmot várhatunk,
hanem egy erkölcsileg és reálpolitikailag egyaránt teljesen vállalható javaslatot: legyen mihamarabb harmincnapos tűzszünet, Volodimir Zelenszkij és Vlagyimir Putyin pedig üljenek le előfeltételek nélkül tárgyalni. Tiszta sor. És most már végre Putyin az, aki nem túl meggyőző blablaszövegekkel menekül egy teljesen reális, számára is abszolút előnyös tárgyalási javaslat elől – nem pedig a Nyugat fekszik keresztbe egy reálpolitikai rendezésnek. Ez sem elég még a békéhez, persze, de most már legalább elmondhatjuk: a Nyugat visszatért a realitások talaján álló politikához.
