Napi szószedet

Középiskolás koromban az újvidéki szerb gimnáziumban három idegen nyelv is szerepelt a tantervben. A francia, a német és a latin. Nekem ezek mellett még a szerb nyelvvel is meg kellett birkóznom. Az idegen nyelvű tananyaghoz szószedetet kellett készíteni. Külön füzetbe írni az olvasás közben előbukkanó ismeretlen szavakat. A szószedetet a nyelvtanár feleltetés közben átlapozta, mert ez egyik tükre volt a diák tudásának.
Persze lehetett puskázni, csalni, mert gyakran olyan szavakat is beírtunk a szószedetünkbe, amelyeket már ismertünk. Hogy minél vastagabb legyen a füzet. De a feleltetésnél ez a csalás mindig kiderült.
Újabban gyakran felötlik bennem, hogy nem ártana ma is szószedetet készíteni, nem idegen nyelvű szövegből, hanem magyar szavakból. Összeírni mindazt egy füzetbe, amit hall manapság az ember a munkahelyen, a villamoson, buszon vagy bárhol, ahol megfordul. Vaskos gyűjtemény lenne, és nagyon tanulságos. De arcpirító is.
Mindannyian ismerjük azt a jelenetet, amikor sietve, a botjával hadonászva a busz felé siet egy idős asszony, s amikor már majdnem eléri az ajtót, az becsapódik előtte, és a busz elrobog. Néma jelenet csupán, de helye lenne a szószedetünkben, akár minden oldalon.
Hogy a közlekedésnél maradjunk: szem- és fültanúja voltam az alábbi jelenetnek. A láthatóan betegséggel küzdő nénike erősen kapaszkodik a robogó járművön. Az egyik padpáron két fiatal ül nyugodtan. Egyikük észreveszi az imbolygó asszonyt, fel akar állni, hogy átadja a helyét, erre a társa visszahúzza.
„Fel ne állj neki, nem fáradt, egész délelőtt a tévét bámulta. Az ilyeneknek nem jár ülőhely!”
Más jelenet, szintén buszon.
Felsegítenek egy babakocsit az utasok az egyik megállóban. A kismama hálás, a kocsiját igazgatja, nem talál számára helyet. Az egyik jószívű utas, öreg ember helyet adna, de nem fér a két pad közé a kocsi. Egy asszony felkiált: „Engedjék már be azt a kocsit maguk mellé!” Erre megszólal a kocsi elejéről egy érces hang:
„Maga otthon, a saját konyhájában intézkedjék, ne pedig a buszon!”
Mély csend. A kismama sírni kezd, hangtalanul folynak a könnyei. Aztán a következő megállóban leszáll. Néhány jobb érzésű utas követi, vigasztalja. Egyikük azt mondja: „Ilyen az élet!”
Én is emlékszem még arra az időre, amikor a nagyapám oktatgatott. Tisztességes, emberhez méltó viselkedésre tanított. De sokszor eszembe jutott azóta. Különösen mikor engem ért méltánytalan támadás. Amikor olykor félrelökdöstek a pénztár előtt álló sorból: „Magának van ideje, álljon félre, nagyapó!” Csendesen félreálltam, de abba a képzeletbeli szószedetbe bejegyeztem, miközben azon tűnődtem keserűen, hogy az idősebbek útban vannak. Naponta megalázzák őket.
A szomszédasszonyom mesélte el a napokban történt esetet könnyes szemmel, elcsukló hangon. Vele esett meg.
A sarki patikában járt, és hazafelé tartott a Városligetnél, az Ajtósi Dürer soron tipegett vigyázva, botjára támaszkodva. Ahogy az idősek szoktak járni.
Egyszer csak a ligetből hazatérő fiatalok riadt kiáltását hallotta maga mögött. A falhoz lapulva hátrafordult, veszélyt sejtett. Valóban veszélyesen közeledett egy ifjú a kerékpárján. Egyenesen bele a gyerekseregbe. Ijedten ugráltak előle félre.
„Vigyázzon, fiatalember, még elüt valakit! Nem látja a gyermekeket? Miért a gyalogjárón kerékpározik?” – szólt a néni.
A fiatal erre fékezett s visszafordult. Megállt az asszony előtt, és így szólt csúfondáros hangon:
„Mit avatkozik más dolgába!” – kiáltotta, s arcul köpte a méltatlankodó asszonyt. „Ez meg a magáé!” – kiáltotta, majd tovább pedálozott.
„Az élet nagy iskola!” – tartja a közmondás. De hol van az a nagy iskola, ahol bemutathatnám a szószedetemet? Amire kiosztják a nagy pedagógusok a megfelelő tanulmányi jegyet? És mit szól mindehhez a család? Mert állítólag az is nevel. Az a legnagyobb iskola.