Újvárosi valóság, A csoportos álom

Leszámítva a borzalmas haláleseteket, Tokaji Viktor, a Dunaújváros válogatott jégkorongozója az egyik legszerencsétlenebb magyar sportoló. Egy éve súlyos sérülést szenvedett, ezért ki kellett hagynia a debreceni világbajnokságot, ősszel autóbalesetben elhunyt a testvére; a pályán lelhetne vigaszt, ám hiába ő a legjobb magyar hátvéd – ahogy azt a hét végi Pannon GSM-kupán is igazolta –, csapata kilátástalan anyagi helyzetébe belefásulva a visszavonulást fontolgatja.

Játékán nem érződik a sok keserűség, ami az előző egy évben érte. A sport egyfajta menekülés a gondok elől?
– Bárcsak az lehetne, ám kezdek belefáradni abba, hogy évek óta egy tapodtat sem lépünk előre. Sőt ami a csapatomat illeti, még romlik is a helyzet.
– Tehát nem is annyira a sérülése és a testvére halála viselte meg?
– A sérülés sajnos a sport velejárója, jégkorongban szinte elkerülhetetlen. Természetesen nem örültem neki, hogy a Rob Niedermayerrel való szerencsétlen ütközés miatt elszakadt a vállizmom, és eltörött a kulcscsontom, de bíztam a visszatérésben. Bátyám halálán valószínűleg sohasem teszem túl magam, de valahogy muszáj a tudattal együtt élnem. A családom mellett a csapattársak is sokat segítenek. Sportpályafutásomat ennek a tragédiának nem szabad befolyásolnia. Éppen az keserít el, hogy mi, játékosok mindent megteszünk, de a körülmények miatt nem juthatunk előre.
– Nyilván arra gondol, hogy a Dunaújváros ismét nehéz anyagi helyzetbe került.
– Ahhoz már hozzászoktunk, annál nagyobb a baj. Azt nehéz feldolgozni, hogy a vezetőket ez már nem is zavarja. A múlt héten bejelentették, hogy ne is számítsunk az elmaradt fizetésünkre, mert már feladták, hogy pénzt szerezzenek.
– Olyan ez, mintha önök mondjuk 3-0-s hátrányban már ki se korcsolyáznának a harmadik harmadra.
– Találó a hasonlat. Évek óta megy a hitegetés, aztán semmi nem változik, ha csak nem a vezetők egyre nehezebben elviselhető stílusa.
– Hány hónapi fizetésükkel adósak?
– Legalább öttel.
– És prémiummal?
– Nálunk az csak a kupa- és a bajnoki győzelemért jár. Nem szeretek panaszkodni, eddig nem is tettem, de most már tarthatatlan a helyzet. Odáig fajult, hogy meg kell gondolnom, milyen ütőt vegyek magamnak. Érti? Én magamnak, és nem a klub nekem. De a bevásárlásoknál is ez a helyzet, a minőségi termékekkel szemben kénytelenek vagyunk a gazdaságosat választani…
– Közben pedig az A csoportról álmodozunk. Kiáltó az ellentmondás. Vagy csak a Dunaújváros helyzete ilyen lehangoló? Persze a Ferencváros miatt mindjárt cáfolnom kell magam.
– Pillanatnyilag csak a Volán és az Újpest helyzete kielégítő. Nem akarom egyik klubot sem bántani, de hosszú távra náluk sem lehet tervezni. Egy-egy idénykezdet náluk is élethalálharc.
– Ezért nem váltott klubot tavaly Ladányi Balázzsal együtt?
– Nem, egyszerűen azért, mert élő szerződésem volt. Csak azt kívántam érzékeltetni, azzal nem feltétlenül oldódna meg minden, ha a nyáron eligazolnék Újvárosból. Már az is megfordult a fejemben, hogy visszavonulok.
– Mi győzné meg arról, hogy érdemes folytatnia?
– Mindenekelőtt az, ha Újvárosban rendeződne a helyzet. Bár erre kevés a remény. Decemberben egy svéd cég érdeklődött a klub iránt, ám a vezetők nem erőltették a kapcsolatfelvételt. Állítólag a Dunaferr Rt. fontolgatja, hogy újra támogatja a hokit is, de ebben nem igazán bízom. Ha a dolgozók sztrájkolnak, a tulajdonos aligha kezd szponzorációba. S amint hírlik, a kézilabda sorsa sem biztos.
– Ez alapján akár már ma bejelentheti a visszavonulását.
– Annál azért jobban szeretem a hokit. Ha valami csoda folytán jól szerepelnénk a bajnoki rájátszásban, s a válogatott előtt felcsillanna a remény az A csoportra, akkor érdemes lenne folytatni.
– Ezen a fronton sem igazán derűsek a kilátások. Az Újpestet legfeljebb úgy győzhetnék le a pénteken kezdődő elődöntőben, ha visszaigazolnák Ladányi Balázst, a vb-n pedig az elmúlt évek legerősebb mezőnye vár önökre.
– Balázzsal több mint egy évtizedet húztunk le együtt, szívesen játszanék vele újra egy sorban, de nélküle sem vagyunk esélytelenek. Több van a csapatunkban, mint amennyit eddig mutattunk. Minden azon múlik, hogy képesek leszünk-e függetleníteni magunkat a körülményektől. A világbajnokságon még a dobogóra kerüléshez is bravúr kellene, de nem reménytelen a feladat. A hét végi Pannon GSM-kupa is megmutatta, hogy csak kevéssel vagyunk lemaradva az A csoportos szinttől. Szlovéniával szoros meccset játszottunk, pedig néhány éve mindig nagyon kikaptunk. S egyre több fiatal épül be a válogatottba, még van néhány évünk, hogy együtt kiugró eredményt érjünk el.