Vajdasági vita az autonómiáról

H Á T T É R Jövő hét végén Bácsfeketehegyen tartják meg a Civil Mozgalom által szervezett tanácskozást, amelynek célja a közös délvidéki magyar autonómiakoncepció kidolgozása. A szervezők a pártokon kívül a civil szféra képviselőire is számítanak. A tanácskozás résztvevői kinevezik azt a szakértői bizottságot, amely az összejövetelt követő néhány hét alatt kidolgozhatná a dokumentumot.

Már hosszabb ideje folyamatosan válsághelyzetekben keresi problémáinak rendezését a délvidéki magyarság. Az időnként kedvező politikai – vagy éppen történelmi – lehetőségként értékelt szituációk rendre kihasználatlanok maradnak, vagy még megnehezítik a jogokért folytatott harcot, vagy éppenséggel súlyos csapást hoznak e kisebbségre, amely az egyik államalakulatból a másikba csöppent, háborúkat vészelt át, hogy végül egy fontosabbnak tartott válságrendezés margójára szoruljon megoldatlan problémája.
Nem csoda tehát, ha az átfogó rendezésre irányuló erőfeszítések eredményeit igyekeznénk értékelni – elsősorban természetesen a legfontosabbra, a megtartó autonómiára gondolva –, akkor a kudarc lenne az első szó. Ami nem jelenti azt, hogy a kisebbségi élet számos területén nem értek el – igaz, nem mindig tartós – sikereket. Érdekes módon a legilletékesebbek, akik ez ügyekben véleményt mondhatnának, tehát maguk a kisebbségi politikusok gyakran a legeltérőbben értékelnek. Attól függően, hogy részesei voltak-e a hatalomnak, s politizálásuk nyomán jöttek-e, jöhettek-e volna létre eredmények. Miközben a Vajdasági Magyar Szövetség a Magyar Nemzeti Tanács működésében az autonómia gyakorlati megvalósulását látja, a többi kisebb párt még a testület legitimitását is megkérdőjelezi.
A vajdasági magyarok képviselői 2001-től részt vesznek a végrehajtó hatalomban, ám újabban csak a hatáskörében alaposan korlátozott tartomány szintjén. Belgrád már nem tartja fontosnak, hogy a legnagyobb kisebbség képviselőit beemelje a kormányba, mint Zoran Djindjics tette korábban.
Természetesen örökös vita, hogy a közösségnek az érdeke vagy csak egy kisebbségi politikai elitnek szerepet vállalni a végrehajtó hatalomban, s tesznek-e a politikusok kompromisszumokat a hatalom – szerintük a közösség számára is fontos – megtartása érdekében a kisebbségi nemzeti alapérdekekért folytatott küzdelem esélyeinek kárára. A kérdés, igaz, úgy is feltehető, hozott-e eredményt a kisebbségnek, hogy képviselői miniszterek voltak, hiszen a kisebbségi követeléseket ahhoz a kormányhoz intézték, amelynek ők maguk is tagjai voltak. Természetesen igen. A valódi kérdés az, hogy elősegítette-e az autonómia ügyét a hatalomban való részvétel.
A szerb kormánynak a milosevicsi rezsim bukását követően szüksége volt demokratikus arcot mutatni, ám az igazi, működő autonómiára vonatkozó követeléseknek a legkevésbé sincs szándékában eleget tenni. Pedig ebben lenne a megoldás. Az autonómia demokratikusan választott szervei autentikusan képviselhetik a kisebbség érdekeit a kormánynál, a magyarok által választott, szavatolt számú képviselő pedig a parlamentben, s mindeközben maguk intéznék dolgaikat a kultúra, oktatás területén.