Világvallások

Jezovics, az élemedett korú költő nem igazán szerette az absztrakt irodalmat. Magasba nézett, az előtte meredő afgánszerű hegyekre, amelyek súlyosan és síkosan tornyosultak, akár Oszama bin Laden rejtekhelyei, s amelyekre koránál fogva valószínűleg Jezovicsnak is föl kelletik kapaszkodnia, noha még halogatta volna a Fönségessel való találkozást. Inkább lőn kíváncsi magára Oszamára, mint az Úristenre, de előbbinek több oka volt rejteznie, mint az Örökkévalónak. Egyrészt inkább üldözték vala, másrészt sokkal több ellensége volt, mint amennyit a Mindenható szűk történelme során összegyűjtött.
A Mindenhatóval elvoltak az emberek, lassan, talán éppenséggel Descartes óta nem törődtek véle annyit, amennyit megérdemelt volna. Az Istent inkább szerették, mint keresték. Különösen a XX. század emberellenes ideje óta, hogy engedte a két – és még mennyi – diktatúrát, bár ki tudja, mondták, foglalkozik-é egyáltalán az állítólag általa létrehozott emberiség fajtörténetével? Úgy látszott, maga a katolikum, amely hivatva lett volna az egyetemességet szolgálni, behúzódott az újkor neokapitalista sáncai közé – ahogy Oszama bin Laden a rejtegető hegyek közé, nehogy tetten érjék.
Summa summarum, Jezovics szerette volna meglátni, megtalálni Istent, de azt is látta, oly jegesen síkos és nyaktörő út vezet hegyeibe, hogy időnként visszatántorodván földi társaira és utazásaira figyelt, semmint a Fennvaló hűvös hívására. – Igaz – gondolta közbevetőleg –, legalább addig is élek.
Ily módon inkább a reális fülelnivalóra ügyelt, s azt jegyezte föl, semmint az absztrakcióra – talán Örkény félprózája volt az utolsó elviselhető absztrakció, ameddig ezen a transzavantgárd úton el lehetett menni.
Szerette Örkényt, okos volt, félhideg és bensőleg szentimentális, ami jó szívre vallott – ahogy ezt Az ember melegségre vágyik novellacím is jelezte. Emlékezett, midőn Örkény az írószövetségben fölvetette – tán épp Veres Péternek –, mit szól Ionescóhoz, Becketthez, mire elég durva visszautasításban részesült a morcosan, de szépen kopasz, akkor is csizmában lévő írótól. Jezovics már azon időben Becketthez húzott Pierre bácsi ómódi, ám nem butus érvei helyett, de az álabsztrakt stíl, miben a hiszteroliberálok ügyködtek, idegen maradt tőle. Inkább a valóság vonzotta, amely mostanság a buszon ott „működött” alatta:
– Ez a szociálista miniszterelnök mintha elvesztette volna a fejét, az utolsó parlamenti napon úgy ordítozott a fideszesek antiszemitizmusáról… – Idősebb, görnyedt, láthatóan szocialista párti egyed nyögdösött ülő társának. – Ilyenkor bevesz valamit?
– Nem hiszem – mondta félvállról a semleges (van ilyen?) értelmiségi, aki általában örül, ha él, s nem veszíti el az állását ötven felé. – Magától ilyen.
– Ennyire bele tudja lovalni magát? Pedig a Fidesznek sok hibája van, de nem antiszemita…
– Már nem számítanak az érvek, ügyek, ígéretek, vádak, semmi nem számít, csak a hatalom.
– Ez az antiszemitizmus mindig az utolsó érv. S talán nem is egészen tisztességes egy megnyomorított nép üldöztetésével operálni…
– Mégis az egyik kulcskérdés.
– Kétélű fegyver.
– Na ja. De kit érdekel?! Fletót, úgy látszik, nem. Erre még ráfázhat.
– Ebbe a gombolyagba nem ügyes dolog belegabalyodni, ki antiszemita, ki nem.
– Úgy látom, Medgyessy sem tud kigabalyodni belőle. Olvasom az egyik lapban, talán épp három napja, persze a riportert sem kell félteni, jól alávágott a halovány arcú, úrias, pénzügyi becsületrendesen rendes Medgyessynek, aki a kérdésére – „2004-ben nem sokat mondott távozásának okairól, megtenné most…? – így felelt:
„Noha liberális is vagyok, az SZDSZ-nek egész más érdemeket kellene felmutatni, mint azt, hogy kétes körülmények közt miniszterelnök-váltást erőszakolt ki. Okosabban tennék, ha valódi értékeikkel dicsekednének.”
– Nem ügyes, nem ügyes. Nem szabad ebbe belegabalyodni, Medgyessynek se jósolok ezután nagy jövőt.
– Neki már megvan a jövője is, nem?
– Á, á… Utánanyúlhatnak… – az öreg, szocialista arcra kiült a régies, kádáros félelem.
– Azoknak is megadta. Utólag. Azt kérdezte a fenti újság:
„Távozásához azért az MSZP s Kovács László akkori pártelnök is jócskán hozzájárult.”
„Ő a 2002-es jó társam volt, ám utána sok mindent nem tudott megemészteni, s emiatt láttam jellembeli gyengéit. Tudtam, ő szeretett volna miniszterelnök lenni.”
– Egymást eszik. Nem jó, nem jó. De ez az antiszemitizmus, ez sok.
– Gerjesztett.
– Attól még működik.
– De kinek?
Jezovics a további párbeszédet már nem hallotta. Istenre figyelt a fölfelé vezető úton. Csak nehogy Bin Ladenre találjon. Az se kutya.