Az elnök szópatikái

Szigetvilág

A Ronald Reaganről elnevezett könyvtár és múzeum különleges hely Los Angelesben. Különlegességét talán annak köszönheti, hogy 45 percre a városközponttól, távol a világ zajától, egy hegyekkel és völgyekkel körberajzolt magaslaton, Simi Valleyben lelassul az idő kereke. A csodás környezetben úrrá lesz a csend, és nyugalomból épít magának várat az utas. Csak a múzeum falain belül lódul meg a képzelet, amikor feltárul a múlt: az Egyesült Államok negyvenedik elnökének, Ronald Reagannek az élete.
A háború előtt tizenkét könyvtár kutatta, dokumentálta az Egyesült Államok elnökeinek hagyatékát, de ma már a Simi Valley-i könyvtár a legnagyobb. Öt elnök nyitotta meg 1991-ben a reagani birtokon a múzeumot, hogy mára egy állandó életút-kiállítással gazdagodjon és tanítson. Üzenjen amerikainak és bármilyen nemzetiségű vándornak, aki ide téved, hogy nem kell aggódni az emberiség jövőjéért; jutunk is, maradunk is.
Páratlanul érdekes, izgalmas és méltó a kiállítás az Egyesült Államok negyvenedik elnökéhez, és azáltal, hogy végakaratának megfelelően itt van a sírja is, az egész hely szellemét átlengi, amit Reagan 1980-ban, az elnökjelöléskor hangoztatott: „Nem kellenek nagy gazdasági teóriák. Nem kellenek az elmélkedések a politikai filozófiáról. Csak öt szó: család, munka, szomszédság, szabadság, béke.”
Az ember kapkodja a fejét, hogy a sok dokumentum és emlék között melyiknél ragadjon le, és rájön, a nagy emberek sem élnek örökké, csak talán az emlékekben tovább. Más kérdés, hogy az emlékezőket meg elfelejtik.
Ahogy múlnak az évek, Reagant egyre nagyobb tisztelet és megbecsülés veszi körül hazájában, egyre magasabbra emelkedik az amerikai elnökök képzeletbeli ranglétráján. Könnyű persze azt szeretni – mondhatjuk –, aki megérdemli. De kétségtelen: Reagant nem kell félteni attól, hogy elfelejtik. Simi Valley pedig beszél. Egy emberről, aki eljutott a hollywoodi sztárságig, két kaliforniai kormányzóságig (1967–75), majd két elnökségig (1981–89). Fotók, filmek, kellékek, az emberi élet kísérői, hétköznapi és ünnepi tárgyai szolgálnak azon túl is, hogy tartoztak valakihez, valakikhez. Látjuk az elnököt, amint a Fehér Ház nyugati szárnyépületében, az ovális alakú, kis kupolával fedett dolgozószobájában – amelyet az eredetinek megfelelően rendeztek be – aláír. (Roosevelt az íróasztal elülső oldalát teljes egészében befedette, így nem volt látható a tolószéke.) Látjuk a berlini fal előtt – amelynek egy darabját kiállították az udvaron is –, egyedül a kertben, amikor urambocsá! levest kanalaz vagy hógolyózik, másutt baseballozik; látjuk favágás közben, ló hátán, borbélynál, a farmon, egyebütt, II. Erzsébettel, II. János Pállal, Gorbacsovval, Kohllal, Mitterrand-nal és másokkal, továbbá sok-sok képen szerelmével és tanácsadójával, második feleségével, Nancyval.
A legtöbb fotóból árad az életöröm és a humor. Mintha Reagant nem gyötörte volna meg az elnökséggel járó sok mellékhatás. Maradjunk annyiban, hogy a nagy emberek ilyetén feltűnése is törvényszerű, még ha államelnökök is.
Látjuk a konyhát, ahol Reagan felnőtt, olvassuk a gyerekektől kapott leveleit, az esküvői meghívóját, az 1966-os kampány során használt nyitott, kék Mustangját, 1984-es golyóálló elnöki gépkocsiját. Az elnöki repülőgéppel „utazhatunk”, de előtte még – ahogy a házaspártól láttuk – integethetünk az ajtóból, és vihetjük haza a fotót emlékbe, mert egy élelmes fényképész rögzítette a pillanatot.
Mindenkinek lehet sikere – vélhetjük. Csak szerénység kérdése.

Heinrich Heine egyik írásában ez áll a Bibliáról: „Die Hausapotheke der Menschheit.” A Biblia az emberiség házi patikája. Minden bajra és gondra segítséget, jó tanácsot talál benne az ember.
Ronald Reagan édesanyja Bibliájára esküdött fel 1981. január 20-án, amikor beiktatták az elnöki hivatalba. (George Washingtonnak a St. John Lodge szabadkőműves-páholy adta a Bibliát, s a legtöbb amerikai elnök azóta erre mondja az eskü szövegét. Reagan kivétel volt.) Az egyik üvegvitrinben ott látható az édesanya ereklyéje.
A Biblia, tudjuk, afféle aforizmagyűjtemény, közmondások, mindennapi élettapasztalatokból származó bölcsességtörmelékek antológiája is. Például: „A higgadt válasz elhárítja az indulatot. De a bántó beszéd haragot támaszt.” Vagy: „A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindennap ünnepe.” „Meghiúsulnak a tervek, ha nincs tanácskozás, de megvalósulnak, ha van sok tanácsadó.”
Reagan mondásai között is válogatok. Itt van mindjárt az első: „Bármi történik velem, köszönettel tartozom Istennek, és megpróbálom minden körülmények között, a legjobb tudásom szerint szolgálni őt” (1981). Elnöksége első hónapjaiban nem találta a helyét, s ekkor mondta: „A programjaim rabja vagyok, és nincs időm elnöknek lenni.” Azokról állította, akik szerint a legrövidebb út a kerülő: „A bürokraták hoszszában vágják el a vörös szalagot” (1975. november). A következő kettő sokat mond nekünk is: „A kommunista olyan valaki, aki Marxot és Lenint olvas; az antikommunista pedig olyan valaki, aki megérti Marxot és Lenint” (Arlington, 1987. szeptember 25.). „Mi a különbség a demokrácia és a »népi demokrácia« között? Ami egy zubbony és egy kényszerzubbony között” (Washington, 1986. december 10.).
Tanítható szillogizmus: „Mi mindig emlékezni fogunk a múltunkra; mindig büszkék maradunk és felkészültek leszünk – így aztán szabadok is maradunk” (emlékbeszéd a normandiai partraszállás negyvenedik évfordulóján). Ehhez biggyesztem hozzá Wass Albert egyik ítéletét: „… mi, magyarok nem tanultunk meg büszkék lenni a magyarságunkra!”
Igaz.

Kis tábla hirdeti Reagan sírja előtt: „Ne egyél és ne igyál ezen a helyen!” Magyarul: úgy viselkedj, ahogy a végső nyughelyen illik.
A figyelmeztetés találó. Az iskolásokat is elcsendesedésre készteti, és a coca-colás doboz is a szemétkosárba kerül. Vannak táblák, amelyek anélkül, hogy hivalkodnának szövegükkel, finoman rátapintanak a lényegre. Egyfajta metanyelven értekeznek velünk. Egyféle beszéd fölötti beszélgetés ez mindennel és mindenkivel. Ahogy az imádság is minden nyelvek fölött álló nyelv, amikor egyedül vagyunk valakivel.
A vidám csevegés itt elhalkul, és néhány pillanatra a lélek birodalmában vagyunk. Eközben révedünk a vörösmárvány lapra, amelyen síron túli az üzenet: „A szívemben tudom, hogy az ember jó; az igazság végül is mindig győzedelmeskedik; és megvan az értéke és az értelme minden életnek.”
Jóság, igazság, érték – életünk kulcsszavai.

A múzeum épületegyüttesében állandó kiállítás mutatja be az amerikai katonaság fegyverzetét és ruházatát a polgárháború idején. Az egyik szögletben az első amerikai lovas hadsereg kapitánya, George B. McClellan egész alakos figurája látható. (McClellan a demokrata párt képviseletében az elnöki babérra is pályázott 1864-ben, amikor Lincoln másodszor lett befutó.) Mellette a következő magyarázó szöveg olvasható: „A kapitány 1850-ben Európába utazott, hogy a kontinens harcművészetét és fegyverzetét tanulmányozza. Útja során megtapasztalhatta, hogy milyen lónyergeket használnak a magyarok és más nemzeti hadseregek. Amikor visszatért, egy sajátos nyerget készíttetett honfitársai számára, amelynek közepén hosszában egy nyílást hagytak, hogy ne fájjon a ló háta.”
Az ember szívét elönti a melegség a világ e távoli pontján a „hungarians” szó olvastán, és gidófalvi Czetz Jánosra, Bem vezérkarának főnökére gondol, aki 1844-ben Magyar hadnyelvtant adott ki „a császári-királyi osztriai hadsereg tisztje számára”. Ebben a magyar nyelvű (!) könyvben rejtőznek a ma is joggal megcsodált negyvennyolcas honvéd hadsereg gyors és hatásos kiképzésének titkai.
Nem véletlen, hogy McClellan a levert szabadságharc után Magyarországra is ellátogatott. Őt nem tartóztatták fel Bécsben, mint egy évvel korábban a párizsi amerikai attasét, Ambrose Dudley Mannt, akit 1849 júliusában az Egyesült Államok tizenkettedik elnöke, Zachary Taylor (1849–1850) bízott meg azzal, hogy mérje fel magyar földön a függetlenség esélyeit. Mire azonban Mann Bécsbe érkezett, a magyar függetlenségi mozgalom már haláltusáját vívta. Így aztán az attasét nem engedték tovább Bécsnél. Ott írta le tapasztalatait. A Taylornak küldött jelentés egy része 1850-ben nyilvánosságra került, és tartalma azonnal osztrák–amerikai diplomáciai szóváltáshoz vezetett. Az elnök csak annyit tehetett, hogy éves üzenetében kijelentette: az Egyesült Államok „elsőként fogja a nemzetek családjában ünnepelni a független Magyarországot”. Más kérdés, hogy az utána következő elnök, Millard Fillmore (1850–1853) kimérten, de határozottan tudtára adta az Egyesült Államokban tartózkodó Kossuthnak, hogy az ő elnöksége alatt semmiféle európai politikai bonyodalomba nem hajlandók beavatkozni. A sokszor „diadalútnak” nevezett körutazás tehát – több okból is – keserű csalódással ért véget.
Messzire kanyarodtam a nyeregtől.
Apropó, Reagan! Ismeretes, hogy az elnök rajongott a lovakért. Többször hangoztatta: „A teljes nyugalmat csak egy ló hátán érzi az ember.”
Amikor 2004. június 9-én végső nyughelyére, Simi Valleybe kísérték, középkori szokás szerint egy ló bandukolt a koporsója mögött; a nyereghez kardot erősítettek, s a kengyelben Reagan sárga csizmája pihent.

A közvélemény – különösen az amerikai közvélemény – elvárja az elnöktől, hogy rendes fickó legyen, barátkozó természetű, aki pontosan olyan, mint bárki más. De kívánhatjuk-e a közjogi méltóságoktól, hogy közvetlenségre pazarolják idejüket? Vajon csakugyan fontosnak kell-e tartanunk, hogy legyen tisztes hobbijuk, szenvedélyük, szokásuk és kötelező számú gyermekük?
Így morfondíroztam a Jelly Beans láttán.
Az öregség jele, amikor az embernek már közérzete van. Reagan közérzetét Jelly Beansszel „gyógyította”. Hogy mi a Jelly Beans? Cukorka. Bethlen István egykori magyar kormányfő egyszer azt mondta, a gondolkodáshoz cigarettafüstre van szüksége. Reagan imádta a Jelly Beans elnevezésű cukorkát, amely sohasem hiányozhatott íróasztaláról. (Meglephetjük vele feleségünket a múzeum ajándékboltjában.)
Az 1970-es energiaválság idején kaliforniai kormányzóként mondta: „Kaliforniában nincs energiaválság. Futunk a Jelly Beans után!” (Az energia ugyanis – tudjuk – nem vész el, csak átalakul.)
Ami egyébiránt az édességet illeti: egyszer vadászat közben váratlanul felkiáltott: „Szent ég!… Méz… Elfelejtettem a kacsához!”

Idehaza választások előtt állunk. Végezetül olyan bölcsességtörmelékeket kerestem Reagan beszédeiben, amelyek valamilyen módon rímelnek a mi viszonyainkra is. Behelyettesíthetők vagy elgondolkoztatnak.
Íme. „Recesszió akkor van, amikor az ember szomszédja elveszíti az állását; depressziót az okoz, amikor maga veszíti el az állását; fellendülés pedig akkor lesz, amikor majd Jimmy Carter veszíti el az állását!” (Kortesbeszéd, 1980).
„Azt hiszem, a lehető legjobb szociális program a munka” (Trevose, 1980).
„Mi szükséges ahhoz, hogy Amerika szellemileg megújhodjon? Először: az embernek ki kell békülnie Istennel; másodszor: az embernek ki kell békülnie embertársával” (Kortesbeszéd, 1976).
Folytatjuk